Zságot András

 

Kalandozások a helyesírás világában / XXVIII.

 

        Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címének egy része azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát, A magyar helyesírás szabályait (2006), s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a műbe illesztésével írunk egy novellát vagy valamit.

        A huszonnyolcadik részben, ebben a részben a szabályzat 185—192. pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót beleteszünk, de igyekszünk.

        Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

 

Távol, majd közel

 

            Szerelem, magyarországi szerelem.

            Felnézek az égboltra, most végre nem kell attól tartanom, megvakít a nap, ha az égre szegezem bágyadt szemeimet. Nem vakít most meg a nap, régen estébe borult itt minden, de vajon bágyadt szemet lehet-e égre szegezni?

            Bágyadt szemet nem lehet égre szegezni, elismerem, helyesbítenem kell, bágyadt szememet tompán égre szegezem, így már jobb, s természetesen hozzátesszük, hogy nem kell attól tartanom, megvakít a nap, hisz régen estébe borult itt minden.

            Bágyadt szememet tompán égre szegezem, aztán elindul jobbra és balra tekintetem, megpillantom drága Fiastyúk csoportomat a sötétségben.

            Ha a Vénuszt szabad szemmel lehetett látni, akkor biztosan láttam a gyönyörűséges Vénusz bolygót is, hisz mindent végignéztem, mint a szobafestők a pemzlijükkel csíkokat festenek, úgy vizsgálgattam én is az eget, nem maradt semmi megtekintetlenül vagy fogalmazzunk úgy, befestetlenül mostan az égen.

            Ha az ember a csillagokat nézi, utána könnyen ír a szerelemről.

            Én is olyan gyorsan leírom a szerelem szót most, pár perccel égre nézésem után, oly gyorsan leírom a szerelem szót, mint más leírja azt, hogy az.

            S én tízszer egymás után le tudom írni azt, hogy szerelem, míg más csak egyszer írja le, hogy szerelem.

            Az ég a Tejúttal a mai estén az én egem.

            A mai estén az Országos Széchényi Könyvtár meg a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár, de még a Szegedi Nemzeti Színház is azt szeretné, hogy a magyarországi szerelemről emlékezetes alkotást vessek papírra.

            A mai estén a Belügyminisztérium telefonjai rám gondolnak, ha sóhajtanak a belügyminisztériumi telefonok, az én szívemet simogatják a sóhajok, s én olyan önbizalommal telítődök, hogy képes lennék akár egy Madách színházi főszerepet eljátszani.

            Nem is egy Madách színházi főszerepet játszanék el, de kettőt, egymás után, enyém most a Fiastyúk, enyém a Fórum Hotel, a Nemzetközi Valutaalap, amely ma este megtöltené a zsebemet friss dollárokkal, de nem kölcsön adná ám a Valutaalap a pénzt, nem kölcsön adná nekem a pénzt a gazdag szervezet, hanem ajándékba.

            Ma bárkit meghódíthatok.

            Madách Színház, a legszebb francia, a legszebb olasz és a legszebb magyar lány is mosolyogna rám ma este, ha én szeretném.

            Minden az én akaratomtól függ ma este, miért is írok, nem tudom.

            Ma este alkotás helyett a Kis Rabló étterem egyik ízlésesen feldíszített asztala mellett volna a helyem, mert csuda víg a hangulatom, miért is ne lenne az, az Ikrek csillagkép kétszer fényesebb, lefogadom, kétszer fényesebb, mint tegnap, most már itt ülök a szobámban, nem is ballagok ki a szabadba, itt benn jobban látom a csillagokat, mint ott kinn, s itt benn látom, sötétítő függönnyel védett kuckómban, hogy a csillagok többsége sokkal fényesebb ma este, mint eddig bármikor.

            Az én estém, s nem nyolc órát lesz lent a nap, nem is tíz órát, nem is tizenkét órát, de legalább húsz órát nem kel fel a nap, a csillagok felettem égi táncot járnak.

            Végtelen érzés, csak kicsit későn érkezett.

            Ha tízéves koromban ajándékoznak meg az ajándékozók ezzel a hosszú éjszakával, akkor valószínűleg anyukámtól kérdeztem volna, miért ily fényesek a csillagok, aztán amikor gyanúsan hosszúra nyúlt volna a fényes, világító nap nélküli állapot, azt is megkérdeztem volna az anyukámtól, miért nem kel a nap már.

            Anyukám pedig elmosolyodott volna, s természetesen kitalált volna az igazságnál is szebb magyarázatot, nem azt mondta volna, hogy ez az elbűvölő éjszaka az enyém, azért ilyen gyönyörű, az én édesanyám ennél sokkal szebbet mondott volna nekem tízéves koromban, én természetesen, most nem tudom elmondani, milyen magyarázatot talált volna ki az én édesanyám, hisz az én fantáziám földhözragadt, lassan vánszorgó az övéhez képest.

            Ám ha húszéves koromban adják nekem, rakják a markomba ezt a szép, nagyon csillogó csillagos éjszakát, mely legalább húsz órán át simogatja a lelket, akkor nem fordultam volna édesanyámhoz.

            Húszévesen a legalább húsz óráig tartó éjszakában minden leányra rámosolyogtam volna, akire csak tudtam volna, vonatoztam volna, Keleti pályaudvar, álltam volna a jegypénztártól tíz méterre, azt figyeltem volna, a legcsinosabb lány hova utazik, s én is oda váltottam volna jegyet húszéves koromban, ahova a legcsinosabb lány.

            A húszórásnál is hosszabb éjszakán vagy az ép húszóráson, hosszún, biztos, beutaztam volna az egész országot, lehet, hogy a Katonatelep vasúti megállóhelyen megpillantottam volna egy világszép leányt, aztán gondolkozhattam volna, leszálljak-e a kedvéért vagy reménykedjem abban, majd valaki felszáll hozzám erre a nagy találmányra, erre a sokszor megálmodott vonatra.

            Egyszer magányos az utazás, egyszer nem az.

            Ám bágyadt szemet mégse lehet égre szegezni, még tompán se, de ha mégis lehet tompán égre szegezni bágyadt szemet, akkor abban nincs semmi határozottság, semmi férfiasság, csak sápadt kialvatlanság.

            Bánt engem ez a kérdés, a bágyadt szem szegezése, nem tudom elfelejteni.

            Még lehet, hogy visszatérünk erre a bágyadt szemre, mert az elején alaposan megbolygattam az érvényes jelentéseket, a szavak érvényes jelentéseit. Úgy megbolygattam, hogy most nekem kell rendet tennem, talán ez az est elég lesz arra, húsz óra vagy több, régi szavak, új tartalmak.

            De mi lett volna, ha harmincéves koromban ébredek egyik nap arra, hogy a nappal utáni este hosszabb lesz, mint az addigiak, húszórás este vár rám vagy még annál is több órás.

            Ha harmincéves koromban kaptam volna ezt a világtalan, világosságtalan húsz órát vagy több órát, akkor nem futottam volna édesanyámhoz, mint akkor, ha tízéves koromban esik meg vélem a furcsaság, s a lányokat se kerestem volna harmincévesen, mint húszévesen, azon a nagyon hosszú, sose lehetséges éjszakán.

            Harminc év.

            Akkor ugyanúgy az elmúlásra gondoltam volna, mint negyvenévesen, mint ötvenévesen, mint hatvanévesen, harmincévesen ugyanolyan öreg lettem volna, mint negyvenévesen, mint ötvenévesen, mint hatvanévesen.

            Az élet egy nagy koncentrációs tábor, ha elég borús a kedvünk, s úgy szemléljük a történelem folyását, ahogy nem tanácsos. Az élet egy nagy koncentrációs tábor, csak vigyázzunk, nehogy annyira sokszor mondjuk magunkban, az élet egy nagy koncentrációs tábor, hogy a végén egyedül érezzük magunkat rabnak, s mindenki mást rabtartónak.

            Harminc év után egyre kevesebb a kellemes meglepetés. Harmincegy év után egyre kevesebb a kellemetlen meglepetés.

            Harminc, negyven, ötven, hatvan, esetleg hetven év, mindig a szomorúság, ha hosszú az éjszaka, ha rövid.

            Igen, ez így van, ha leírom, így van, de ha leírom, hogy a mai éjszaka valóban hosszú, húszórás vagy hosszabb, akkor az is úgy van, s ha leírom, hogy a mai éjszaka örömmel telt nekem, hogy a Lukács fürdő vár negyven meztelen lánnyal, akkor az is úgy van, s ha azt írom, elmúltam harmincéves, az is úgy van, megtámadhatatlanok a szavaim, az Állam- és Jogtudományi Kar valamennyi diákja rám ronthat, nem győznek ellenem, ha azt mondom, forró vidámság járja át a szívem ma este, a húszórás vagy hosszabb éjszakán, bár elmúltam harmincéves, az is igaz, ha azt írom, harmincéves kora után az ember egy átlagosnál hosszabb éjszakán  csak a halálról és a betegségekről gondolkozik és borús, az is igaz.

            Ezért lettem én író, hogy mindig igazam lehessen, hogy egyedül éljek, hogy ne legyen rossz a krumpli pucolásom a másiknak, aki velem él, egyedül, egyedül, egyedül élek, egyedül írok, senki nem vitatkozik, csak a józan ész rúg néha belém, de kétszer akkorát rúgok vissza neki, s egyszerre igaz az öröm és a keserűség, nagy magányomban én válok karmesterré a Műszaki Kémiai Kutatóintézet kémcsöveit én töltöm meg, én döntöm el, sárga, piros vagy rózsaszínű gőz fejlődik-e a kísérlet évégén, író lettem, ha akarom, odahelyezem magam a Szilas Menti Mezőgazdasági Termelőszövetkezet élére, de még ennél is szebbeket kitalálhatok, a Kerepesi temető lelket emelő szertartásáról írhatok, bármiről.

            Elszomoríthatok egy országot azzal, hogy a harmincadik életév után nincs semmi boldogsága az embernek, de pár perccel később ujjongássá változtathatom a már-már könnyező orcákat, ha egy harminchét éves férfi meg egy harminchat éves nő közös nagy kacagásáról írok a Francia Köztársaság Külügyminisztériuma előtt.

            Jó írni, mert igaz, hogy mindenütt rálépnek a fejemre, ha emberek közé megyek, azzal a különbséggel, hogy a Budapesti Nemzetközi Vásáron többen lépnek a fejemre, mint a Szegedi Szabadtéri Játékokon, de ha hazaérek, itthon kicsit tanácstalanul vizsgálom a falat egy ideig, de aztán megmosom a fejem a felfrissülés végett és a kezem a higiénia végett, ekkor már leszállnak a fejemről a Budapesti Nemzetközi Vásáron vagy a Szegedi Szabadtéri Játékokon rám lépett férfiak, nők, gyerekek.

            Arcmosás, kézmosás, felegyenesedhetek.

            De arcmosás és kézmosás után nem engedem futni a férfiakat, nőket, gyerekeket, akik a fejemen ropták órákig eszeveszett táncukat, a férfiak, nők és gyerekek most, hogy leszálltak a fejemről, a markomban vannak, az uralmam alatt.

            Arcmosás, kézmosás után írok, s minden szavam, leírt szavam után egy férfi vagy nő, vagy gyerek eltűnik a gyomromban.

            Így táncoljatok a fejemen, Budapesti Nemzetközi Vásár közönsége, a Szegedi Szabadtéri Játékok közönsége!

            Így táncoljon a Pénzügyminisztérium összes dolgozója bármelyik író fején!

            Az írók esznek, este megeszik az írók azokat, akik napközben bántják őket.

            A kövér írók a jó írók, ők már sok embert elfogyasztottak, a sok ember elfogyasztása után nőtt meg a kövér írók hasa.

            Ma én a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karának tanulóit eszem meg, bestiális kegyetlenséggel gúnyoltak, csúfoltak, kifiguráztak, majd ráugrottak a fejemre, az egyik fele nem tudta, hogy író vagyok, s nem félt tőlem, a másik fele tudta, hogy író vagyok, azok meg nem tudták, elkövetkezik megszégyenítő tettüknek büntetése, ma este egyetemistákat falatozok, aztán hogy holnap mégis ott lesznek hiánytalanul az előadótermekben az egyetemisták, az nem érdekel, az se érdekel, hogy holnapra már kiszabadulnak a gyomromból, de én mégse leszek éhes, dagadok, s nem tűnik el papíromról a leírt szövegem az egyetemisták kiszabadulása ellenére se, leírt szavaim segítségével nyelem be a szorgalmas egyetemistákat.

            Amit az ember egyszer megevett, az utána kiszökhet a hasából, mégse lesz vékonyabb a szökés után emberünk, aki előzőleg falatozott.

            Húsz óra éjszaka, alkotásra váró éjszaka, hogy legyen abból akár huszonhat óra is, de úgy lehet ebből huszonhat óra, hogy az első három óra kilenc óra alatt pereg le ezen a soha nem ismétlődő estén.

            Soha nem ismétlődő este, soha nem volt este, soha nem lesz este, soha nem lesz, soha nem volt, soha nincs este, s mégis, figyeljük meg, egy csinos kis írásmű kerekedik ki a végére ezen a soha nem volt estén tevékenykedésemből.

            Szerelmes az én szívem, szerelmes az én testem, szerelmes az én írásom, miközben szerelmes egyetemistákat tömök a számba.

            Szerelmes egyetemisták, itt legalább tíz szerelmes emberről kell írnom, ha én is szerelmes vagyok tetőtől talpig meg a gyomromba vándorló egyetemistákat is mindjárt szétpukkasztja a szerelem.

            A távol, majd közel a címem szavai, minden szerelem a nagy távolsággal indul, nagy a távolság először a majdani szerelmesek között, itt van például három arab férfi és egy arab nő, a Vadászati Világkiállítás meghívott vendégei.

            A három arab férfi és az egy arab nő, a Vadászati Világkiállítás vendégei most még távol vannak a Kossuth Nyomda kereskedelmi osztályától, de a szerelemnek azért szerelem a neve, hogy az óriási papír egyik (bal) oldalára ráírja a szerelem, hogy Vadászati Világkiállítás, a másik (jobb) oldalára ráírja a szerelem, hogy Kossuth Nyomda kereskedelmi osztálya, aztán a szerelem a papírt félbehajtja, s így egymásra simulhat a Világkiállítás meg a kereskedelmi osztály, a Világkiállítás három arab férfija és egy arab nője így találkozik a Kossuth Nyomda kereskedelmi osztályának három arab nőjével és egy arab férfijával, mily varázslat, mily hihetetlen mágia.

            S a mágia után a három arab férfi bebújik a három arab nővel a puha ágyba, a három puha ágyba, s ne feledkezzünk el a további egy arab férfiról és egy arab nőről, ők is ágyba bújnak együtt, puha ágyba, s a négy puha ágyban puha csókok csattannak, puha simogatások zsongítanak, nem is tudok írni én ezekről anélkül, hogy magam is kedvet ne kapnék, hogy felkeressem városom egyik híres szórakozóhelyét, s ott beszédbe ne elegyedjem az épp unatkozó egyik fiatal hölggyel.

            De ne!

            Ez a hosszú este írásra teremtetett, ha most testemnek kívánok örömet okozni, a húszórás vagy hosszabb éj egyből kivilágosodik akkor, amikor egyébként kivilágosodna, ha mulatozok, a nap kidugja fejének búbját keleten, s ha a nap bevilágít a házak ablakain, akkor az azt jelenti, hiába ballagtam el városom egyik híres szórakozóhelyére, haza kell térnem otthonomba, bár bíztam abban, húsz órán keresztül vagy tovább udvarolhatok a legkisebb szoknyában üldögélő nőnek, de pár percig beszélgethettünk csak, a megéledő nap elrontotta örömömet.

            Oh, te nap, de kár, hogy felkeltél, hogy megmutattad magad, de bosszant. Bosszantana a feljövő nap, ha nők után futkároznék a mai éjszakán.

            Maradok itthon, így a nap nem emelkedik egy centit se, de ha emelkedik, annyit nem emelkedik, hogy bárki azt mondhatná, felkelt a nap, emelkedjen a nap, húsz méter mélyről egy centit emelkedhet, csak azt az átkozott feje búbját ki ne dugja, mert akkor nem lesz mesebeli a mai este, nem lesz mesebeli a mai nap.

            Én ma a napnál jobban kedvelem a holdat, s azt hiszem, az eszem ma jött meg, boldogan bejelenthetem, az ember vagy a holdat szereti vagy a napot, két ellentét, a hold közelebb van a földhöz, mint a nap, a holdon nincsenek robbanások, mint a napon, a hold közelébe menni nem jelent egyet a biztos pusztulással.

            Szeressük együtt a holdat, szeressük együtt az estét, szeressük együtt az alkotást!

            Szerelem távol, majd közel.

            A négy arab férfi és a négy arab nő már háromnegyed órája csókolóznak, ezt is megunják majd, vagy ha nem unják meg, elfáradnak, tudjuk mi mindannyian, négy óra után már a legcsodálatosabb ölelkezés is akaratlanul is ismételgetésekbe torkollik, a meglepetés ereje, a meglepetés mámorítása gyönyörű dallamokkal nem emel minket a legcsodálatosabb égitesthez, a holdhoz.

            De én azt szabtam ma este feladatomul, hogy sok férfit vezessek el hölgyéhez, nem törődve távolságokkal, sőt éppen a távolságra fittyet hányva forrasszak össze vágyakozó szíveket.

            Így nem is figyelek már a négy arab nőre, a négy arab férfira, amint négy párban sugdolóznak.

            Rövid tanakodás után a lengyel hadsereg és az osztrák légitársaság tagjai közt találom meg újabb nőimet és férfijaimat, akiket összeköt majd a szerelem.

            A szerelem lapjára újra felírja a neveket a szerelem, a lap egyik felére az osztrák légitársaság szerelemre vágyó dolgozóit, a lap másik felére a lengyel hadsereg gyengédséget óhajtó tagjait. Aztán a lapot megint összehajtja a szerelem, így születik a szép csók.

            Mert távolság kell a közelséghez, s hogy ne legyen fél a mondat, leírjuk azt is, bár ebben már nemigen hiszünk, közelség kell a távolsághoz.

            Milyen távol voltam én legnagyobb szerelmeimtől! Aztán egyszer csak szólhattam hozzájuk. Amikor szóltam hozzájuk, azt hittem, összeköt velük száz csodálatos fonal aranyból, de meglehet, nem is figyelt senki rám. S most újra valóban távol vagyok tőlük, olyan távol, hogy folyton arra gondolok, talán szerencsém is volt, hogy például három legnagyobb szerelmemet, három legforróbb lángolásom emlékezetét most nem tudhatom magam mellett a maga valójában, egyiket sem. Még az emlékezetüket se.

            Talán kevesebb csapást szenvednék el egy hét alatt, ha óvón fölém hajolna egy feleség, de emlékezz balga vágyakozó, mennyi ideig voltál boldog szerelmeiddel, s mikor érezted, hogy búcsút intenél neki, ha nem is örökre, de pár hónapra biztosan? Írd le nyugodtan, te nagy szomorúság, szerelmeid téged nem szerettek, s ezért te se szerethetted őket.

            Egy életet házasságban tölteni, jaj, de nagy tett, támadhatatlanság, szilárdság.

            De szemlélődjünk tovább a világban, keressünk távolságokat, melyet a szerelem közelséggé varázsol.

            Amikor én Szerbia felé utaztam, hol volt a postás, aki ma levelet hozott nekem? Postásom, szerelmesem. Egyszer mindent lerajzolunk, az összes szerelmes útját, kinagyítjuk a rajzot, hogy gyönyörködhessünk benne. Mivé áll össze a milliárdnyi keszekusza vonal?

            Ádámmá s Évává, ez vitathatatlan, jobb kép elgondolhatatlan, de azt én se tudom, Ádám és Éva hol áll a képen, a Paradicsomban vagy azon kívül, s egyáltalán, állnak-e, mosolyognak vagy gondolkoznak, nem tudni, csak azt írom, a számtalan szerelmes útjából Ádám és Éva rajza áll össze, a férfiak Ádámot rajzolják a taxikban, a villamosokon, a lovak hátán, a nők útjai Évát formálja.

            De a férfiak csak akkor rajzolnak Ádámot, ha szerelmesek egy nőbe, a nők is csak akkor rajzolnak Évát, ha szerelmesek egy férfiba.

            Jaj, de szép két rajz, leírhatatlan, s mégis mindenki maga előtt látja, mindenki maga elé vetítheti saját Ádámját, Éváját, saját első emberpárját.

            Ne ragaszkodjunk a hibátlansághoz, írjuk azt, hogy Törökbálint Nagyközségi Önkormányzat, bár a sokszor látogatott Törökbálint bizony város most, de itt nagyközség, a szerelem folyóján, a szerelem autóján csak az érzelmek kapnak helyet, az irracionalitás ingyen utazik a szerelem ladikján, a szerelem repülőgépén.

            Törökbálint nem város nálunk, nagyközség.

            Törökbálint nagyközségi önkormányzati dolgozók tollal a kezükben, valamennyi férfi, valamennyi nő, akármennyi férfi, akármennyi nő, nem mondok számot. A törökbálinti önkormányzati dolgozók nevét a szerelem felírja a papírja jobb oldalára, a bal oldalra a pécsi nevelőintézet és a tolmácsi általános iskola munkatársai kerülnek.

            A szerelem összehajtja papírját, egymásra talál férfi és nő, egymásra találnak férfiak és nők, ó, te nagy szerelem, te egyetlen, te döntöd el, meddig tartod összehajtva ezt a fehér papírt, mely piros is lehetne, ha az nem volna költségesebb, de lehetne zöldszínű, lehetne aztán kék is, ám fehér a papír.

            A szerelem dönti el, meddig összehajtott az összehajtott papír, s mikor pottyannak vissza a törökbálinti dolgozók Törökbálintra, a pécsiek Pécsre, a tolmácsiak Tolmácsra.

            Amikor szerelemanyó, szerelemapó szétnyitja a szerelem lapját, néha az eredetinek háromszorosára nő a papír, néha háromszorosra nő a távolság a szerelmesek között az eredeti állapothoz képest, a szétnyitás után szinte mindig változik a szerelemlap nagysága, csökken vagy nő, ahogy csökken vagy nő a távolság az egykori szerelmesek között az eredeti távolságukhoz képest.

            A szerelemlap fehér lap, egyszerű, különösségtől mentes, de átváltozik, mindenki hozzáteheti saját tapasztalatát, milyen furcsaságok jellemzők erre a szerelemlapra, melyet vagy a szerelemanyó vagy a szerelemapó csuk és nyit.

            Utazzunk tovább, én vagyok a szerelem, én vagyok Ámor, a hajam lassan kiszőkül majd, a pofikám szinte ugyanolyan kerek, mint Ámoré a festményeken.

            Én vagyok Ámor, s ha írok a hihetetlen szerelmekről, az olvasó is szerelmes lesz, a dél-budai vendéglátó vállalati pincér, olvasóm szerelmes lesz az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének titkárnőjébe, mert már mindenki papírt hajtogat, saját álmainknak mi nem szabunk határt.

            A törökbálintiakról annyit még, hogy egyik része a törökbálintiaknak pécsibe habarodott bele, a törökbálintiak másik része a tolmácsiakba szeretett bele, így hajtogatott a szerelem, így rendelte a szerelem.

            De a tréfa tréfa marad, a szerelem is tréfál, bár a tréfának gyakran gyász a vége, én még nem láttam olyan tréfát, melyen mindenki kacagott volna, hisz a tréfának épp az általában a jellemzője, hogy az összegyűltek valakit kinevetnek.

            Mostanság velem tréfálkoznak a fiatalok, de ha majd őket a szerelem tréfálja meg, sokkal jobban fog a szívük sajogni, mint ahogy én bánkódom a nevetések hallatán. Én már tudom, hogy jő egy nevetés, egy hét múlva, amikor nappal és éjszaka megint úgy váltogatja egymást, mint kell, akkor reggel nyolc órakor elindul felém egy nevetés, egy kacaj, s a nevetés, kacaj fél kilencre meg is érkezik a füleimhez, tudom, tudom.

            De a váratlan kacaj rommá lőhet egy vizesárokkal megerősített, bevehetetlennek látszó várat.

            Gúnykacaj.

            S a szerelmi káröröm váltja ki a leghangosabb gúnykacajt.

            Óh, te szerelem, hogy hajtogatod a szerelmes lapot?

            Újra ír a szerelem a fehér papírjára, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem balra, nem írja a szerelem most az egyetem neve mellé, hogy hallgatók vagy tanárok, csak azt írja a szerelem, budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem.

            Bal oldalon, a papír bal oldalán az ELTE.

            A papír jobb oldalán a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem.

            A pestiek és a debreceniek lélegzetvisszafojtva várják azt, hogy a szerelem behajtsa a papírlapot, s kerüljön jobb oldalra a bal vagy kerüljön bal oldalra a jobb.

            De a szerelem most tréfázik.

            Egy milliméterrel elcsúszik a behajtás a mértani középtől, s így minden összekeveredik. Nem talál egymásra a fiú és a lány most, mert ha nem azt a lányt nem avval a fiúval szeretnénk összezárni, helyesebben talán, azt a lányt nem avval a fiúval, azt a fiút nem avval a lánnyal akarjuk összezárni, akivel az egyszerű gondolkodás összetársítaná, akkor abból nagy főfájás lesz, értetlenség, szívdobogás sose. Szívdobogás majd később jő, amikor rádöbbennek a kimondatlan rejtélyekre a fiatalok.

            Igen, gyakran elmennek egymás mellett férfiak és nők, anélkül hogy megérintenék egymást.

            Férfi és nő, milyen egyszerű volna, ha ez a két nem volna, s minden férfi bármelyik nővel elutazhatna a boldogság szigetére, hogy ott boldogok legyenek. De nemcsak két nem létezik, hanem számtalan, szegény férfiak, a millióból csak négy-öt nővel tudnak csókot váltani, szegény nők, a millióból csak négy-öt férfival tudnak csókot váltani.

            Néha kedvünket elveszítjük, s így válunk kedvetlenné.

            Millió nőből csak négy-öt hallgat meg minket? Ennél rosszabb lehet-e?

            Pedig, még amikor iskolába se járunk, vagy pár hónapja járunk iskolába, azt gondoljuk, halálunkig szorosan átölelünk annyi kisasszonyt, asszonyt, nagyasszonyt, hogy számba se tudjuk venni.

            Boldogság, boldogtalanság, boldogság, egyszer boldogság, aztán boldogtalanság, néha ugyanaz a történés, tény okoz boldogságot majd percek múlva boldogtalanságot.

            Igen, az ELTE tagjai és a Kossuth Lajos Tudományegyetem (KLTE) tagjai között nem szövődik szerelem, mert nem pontosan hajtotta fehér papírját a szerelem. Nem pontosan hajtotta fehér papírját a szerelem, szándékosan nem hajtotta pontosan lapját a szerelem.

            Jaj, de megríkat engem minden áldott napon a szerelem!

            Amikor már úgy tűnik, biztos a találkozás, akkor fordul fel minden, akkor fordul el tőlem minden.

            S én magam is, lefekvéskor még húsz- meg harmincsoros költeményt írnék a rózsám tiszteletére a rózsám mosolyáról, de a lefekvés után jő az alvás, alvás után a felébredés, s felébredéskor sokszor már nem akarok költeményt írni arról, akiről az előző éjszaka még szerettem volna.

            Minden apróságot tudok már a szerelemről, s még többet fogok tudni másról is, miután ezt a művemet végigírom.

            A szerelem nem szereti az egyértelműségeket. A szerelem a váratlanságokat szereti, ezért reménykedik mindenki, még a legelesettebb koldus is.

            Az első szerelem ritkán tart a sírig. Az első szerelmet ritkán követi egybekelés, s a tizenhat, tizennyolc évesen együtt tanuló diákok között se általános a házasság.

            Meglepetés, meglepetés, ebbe bele lehet pusztulni, bele lehet őrülni, a feleség egy nap hazaér a munkából, a férj már rég otthon ül, a feleség leteszi a kabátját, majd szenvtelen arccal közli, hogy el akar válni.

            Mindenben ott lapul a szerelem, mindenben ott lapul a meglepetés.

            Egy nap alatt egy átlagmagyart hány szerelem ér? Hány meglepetés ér egy nap alatt egy átlagmagyart?

            De még két kérdést felteszek, ideillőt.

            Egy nap alatt egy átlaglengyelt hány szerelem ér? Hány meglepetés ér egy nap alatt egy átlaglengyelt?

            A szerelem tehát szándékosan hajtotta pontatlanul félbe a szerelem fehér lapját, ezért nem találkozhattak az ELTE társra vágyói a debreceni egyetem társra vágyóival.

            A szerelem nem szereti a sablonokat.

            A szerelem akkor boldog, ha a Merkúr bolygó lakói az olasz fémipari szakszervezetek aktivistáival járnak kézen fogva az Országos Földrajzi és Térképészeti Hivatal előtt. A Merkúr lakói a földi aktivistákkal.

            A szerelem akkor egyáltalán nem boldog, ha a Merkúr bolygó lakói a Plútó bolygó lakóival szerelmesen simulnak össze, s együtt mennek vásárolni a Korona cipőboltba. A Merkúr lakói a Plútó lakóival nem meglepő.

            Váratlan, váratlan, váratlan szerelem. Az észnélküliséget kedveli a szerelem.

            Váratlan szerelem, én se várom már a szerelmet, a szerelem nekem csak szívfájdalom, menekülök a szerelem elől, hétvégenként ellátogatok a Bélyegmúzeumba, nehogy véletlenül a szerelem engem írjon fel papírjára, bélyegmúzeumi barangolásom során kerülöm a feltűnést, nem is mondom, milyen hosszú idő óta nem figyelt fel rám szerelemapó, szerelemanyó, nem, nem ír fel papírjára.

            Bár már azt is említettem, leírtam, hogy én vagyok Ámor, én vagyok a szerelem, akkor meg ne berzenkedjünk amiatt, hogy nincs szerelem a környezetünkben, majd leváltanak, majd innen is eltanácsolnak, ha sokat jár a szánk.

            Hallgassunk, ha mi vagyunk Ámor, ne beszéljünk a szerelemről, mert kinevetnek minket, ha valami alapvetővel nem vagyunk tisztában, például a szexuális tartalmú idegen eredetű szavakat hozom.

            Hallgassunk a szerelemről, ha minket Ámornak neveztek ki, vagy találjunk ki apró adomákat a szerelemről, így nem lepleződünk le, eltereljük a figyelmet hiányosságainkról.

            Varázsoljunk szerelmet, akkor lesz szerelem.

            Varázsoljunk meglepő szerelmet!

            Vegyünk elő egy papírt, fehér papírt, seperjünk le mindent az asztalról, a jegyzetfüzetemet, mely az imént még itt volt a kezem mellett, a jegyzetfüzetemet kidobhatom a kukába, kidobhatom a kukába az órámat is, meg a szemüvegemet is, ha most meglepő szerelmet varázsolok a világnak, a világ megjutalmaz, a legdivatosabb szemüveget vásárolhatom magamnak, a legdivatosabb órát vehetem meg, ha a legmeglepőbb szerelmet teremtem az emberiség nagy elképedésére.

            Ha meglepő szerelmet találok ki, kapok a világ gazdagjainak szervezetétől egy új jegyzetfüzetet is, s a kapott jegyzetfüzet, nem is tudom, kétszáz oldalas lesz, s kétszáz oldalas új jegyzetfüzetem teli lesz írva az én betűimmel, tizennégy éves korom óta kigondolt, elmondott érdekességeimet olvashatom ajándékba kapott jegyzetfüzetemben, varázslat, az én írásommal az én gondolataim a kétszáz oldalas jegyzetfüzetben.

            No, találjunk ki egy meglepő szerelmet, jusson eszembe egy meglepő szerelem az új jegyzetfüzetért, az új szemüvegért, az új óráért.

            Férfiak és nők.

            (Eredetileg körülbelül tíz férfit és tíz nőt akartam egymás mellé vezetni, hogy a keletkező tíz pár legyen boldog, de ha összeszámoljuk, eddig jóval több férfit tettem boldoggá hölgyével, jóval több hölgyet tettem boldoggá férfijával, többet, mint tíz.)

            S most hány férfit írjak fel a papírra?

            Én vagyok a szerelem néha, ha úgy kívánja a cselekmény, felveszem a szerelem sipkáját, felveszem a szerelem bakancsát és a szerelem lapjára én írogatok férfiakat és nőket, férfiakat az egyik oldalra, nőket a másik oldalra, vagy intézményt jobbra is, intézményt balra is és a különféle intézmények női és férfijai az összehajtás után megölelik egymást, mert mindannyian szerelmessé válnak.

            De ha nem én vagyok a szerelem, akkor se kesergek, nem is hiszik, hány jövőkutatási konferenciát rendeznek havonta szerte Európában, ezekről szívesen olvasok beszámolót, ha semmi dolgom, ha nem én vagyok a szerelem.

            Ám most én vagyok a szerelem, érzem, másképp figyelek, másképp gondolkozom, ha teendőm nem más, mint a szerelmesek egymáshoz irányítása.

            Találjunk ki végre egy világraszólót, itt az emeletes ház ki tudja hányadik emeletén, ahol senki nem hiszi, hogy doboghat szív, dobbantsuk meg a szívünket, minél hangosabban, hogy ez az ütem váljék uralkodóvá az erdőkben, a hegyeken, mindenütt.

            Én vagyok a szerelem, de csak úgy maradhatok én a szerelem, ha most minden eddigi szerelem meglepetését túlszárnyalom. Ha csak egy szerelem, egy eddigi szerelem jelentkezik, hogy ő bizony semmi furcsát, semmi megdöbbentőt nem látott az én ötletemben, akkor a legrosszabb következik, nem is tudom, rosszabb egy életfogytig tartó börtönbüntetésnél, rosszabb egy húsz évig tartó hajléktalanságnál, mindennél rosszabb.

            A Honvédelmi Minisztérium éjjel fejem fölé küld zajos repülőgépeket, hogy összekuszálják az álmaimat, ha nem találom ki a legmeglepőbb szerelmet, nagyon sok körtét kel felfalnom, hogy csodálkozásra késztessem a szerelmek tudorait, a körték elfogyasztása után mindig elképesztő ötleteim támadnak, ésszerű meg ésszerűtlen egyszerre, racionális is, meg irracionális is.

            Papír, papír, de az aprócska Batthyány Lajos Alapítvány, úgy látom, a győzelmemet kívánja, egy üres papírt kidobnak az ablakukon az alapítványtól, épp a lábam előtt pihen meg a papírlap az enyhe szellőben, az enyhe szellő nem löki arrébb a Batthyány Lajos alapítványi papírlapot, felveszem a lapot, ez lesz a meglepő, legeslegmeglepőbb szerelem lapja.

            Igen, ha megírom, megbűvészkedem a lapommal az elkápráztató, mindenkit ámulatba ejtő szerelmet, akkor nem az Egyesült Nemzetek Szervezete ad nekem tollat meg egyebet, hogy sikerüljön nagyon nagy tettem, kis, piciny épületeket kell felkeresni, piciny épületeket, kis alapítványokat, látjuk, senki nem ismeri a Batthyány Lajos Alapítványt, mégis ez az alapítvány ajándékozott nekünk titkon egy papírt, amire ráírhatjuk majd a szerelmeseinket, majdani szerelmeseinket.

            Kis épületek, kis intézmények, ha például az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság vezetőségétől kértünk volna papírt, akkor ők rögtön megkérdezték volna, mi célra kell nekünk a lap, ha hazudunk nekik, kinyomozzák és bírósági ügy jön, ha megmondjuk az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság vezetőinek, hogy a szerelem miatt kell papír nekünk, akkor egy tollvonással elcsúfítják a lapot, mielőtt átadják nekünk, vagy letépnek róla egy darabot, örüljünk a Batthyány Lajos Alapítvány lapjának, szerencsés lesz, ám ha véletlenül nem lesz szerencsés, a mi hibánkból nem lesz szerencsés.

            Örüljünk a Batthyány Lajos Alapítvány lapjának és apróságokból gyűjtsük össze azt, mit írunk a lapra, kiket írunk rá.

            Gyűjtsünk össze apróságokat, kerüljük a Keleti pályaudvari csődületet, de ha a Géza Király Téri Egészségügyi Szakközépiskola kapuján kilép három leány mosolyogva, akkor ezt raktározzuk el szívünkben, ebből megírhatjuk, kigondolhatjuk, hogy is formálódjék a legmeglepőbb szerelem, az eddigi legmeglepőbb szerelem.

            Jó, elraktároztam időközben a Géza király téri egészségügyi szakközépiskolai mosolyt, már megvan a Batthyány Lajos alapítványi papír, a tollat magam vettem egy éve, nem kell mégse futkározni, nem kell könyörögni, hogy adjanak tollat, előttem már csak a boldogság, mögöttem a gondok, magam mögött hagytam a gondokat, írjuk végre, írjuk végre fel a pár nevet a papírra.

            Bal felső sarok, első név, első név, a saját nevemet írom fel, szeretném a szerelmet, ha én is ott vagyok, az már nem mindennapi lesz.

            De nemcsak egy férfit írhatok fel, hanem hármat is, ha három férfit írunk fel az egyik oldalra, kitalálunk a másik oldalra nekik három nőt.

            Három férfi, akik közül az első én vagyok.

            Legyek a második is én, meg a harmadik is én!

            A lapon, a bal oldalon ott olvashatjuk háromszor egymás alatt az én nevemet.

            De még ne térjünk át a nőkre, azért se térjünk át még a nőkre, mert most még nem tudom biztosan, kiket fogok magamhoz, magaimhoz, három magamhoz társítani.

            Három név, mindhárom az én nevem a papíron.

            Írjunk még hármat, még három férfit azért, hogy a három újabb férfi írása közben rájöjjünk, ki legyen a másik oldalon, kik legyenek a másik oldalon, milyen nőket írjunk a jobb oldalra.

            No, megvan, leírtam hatszor az én nevemet, kétszer három az hat, most jön egy megérdemelt kétkörös séta a szobámban, aztán írom a jobb oldalra a nőket, nem tanakodok tovább, gyorsan, bízzunk benne, elég meglepő lesz.

            Igen, nem tudtam aztán senkit írni, hatszor leírtam ugyan a magam nevét, de a jobb oldalra senki nem került. Nem írtam senkit a jobb oldalra, a bal oldalon ott van az én nevem hatszor, de egyetlen nőt se tudok a jobb oldalra írni.

            Mert írhatom a jobb oldalra hatszor a Magyar Tudományos Akadémiát, ami itt természetesen az Akadémia egy-egy hölgydolgozóját jelent, de nem meglepő, nem meglepő ez se.

            Marad a bal oldalon az én hat nevem egymás alatt, s nemsokára zápor zúdul szeretett városunkra, ahol tépelődöm most, s a zápor azt is jelenti, össze kell hajtanom a szerelmes lapot a magam hatszor leírt nevével, nem várhatok tovább, a zápor szabja meg a tevékenységemet, a zápor szabja meg tevékenységeim hosszát.

            Zápor, zápor, összehajtok.

            S láss csodát, a hat énemből öt boldog lett, talán a Batthyány Lajos Alapítvány írt rá előzőleg a papírra valamit láthatatlanul, a hat énemből öt szerelembe esett, öt talált magának hölgyet, törődjünk-e a hatodikkal, az árván maradttal?

            No, gondolt-e valaki erre? Gondolt-e valaki ehhez hasonló szerelemre?

            Mindenki azt hitte, bal oldalra odaírom, hogy Trisztán, jobb oldalra odaírom, hogy Izolda, összehajtom a fehér lapot, aztán ünneplem diadalmasan a győzelmemet, Trisztán és Izolda egymásra találását.

            Jaj, jaj, de tudtam, hogy én most a legképtelenebb szerelem dalnoka leszek, hogy mindenkit meglepjek, az Opera bámul elmém kiszámíthatatlanságán, de nemcsak az Opera bámul engem tisztelettel, hanem az Operett is, a többiről meg már nem is írok.

            Mily nagy meglepetéssel szolgáltam én, a szerelem!

            Én, a szerelem a következő meglepetésekkel szolgáltam az imént:

            1./ magamat is felírtam, magamat is szerelembe akartam ejteni,

            2./ magamat nemcsak egyszer, de hatszor írtam fel,

            3./ hat férfit írtam fel, mind a hat férfi én voltam, magamon kívül nem írtam fel szerelemre vágyakozó férfit,

            4./ nőt egyet sem írtam fel,

            5./ nőt egyet se írtam fel, mégis a hat férfi közül  öt szerelmére talált a lapon.

            Nagy varázslat, nagy csoda.

            Nagy varázslat, nagy csoda, azt mindenki elismeri, aki hall róla, de csak néhány másodpercig álmélkodik mindenki a furcsa szerelmi eseten, melyről az imént írtunk, néhány másodperc álmélkodás, aztán utána húzzák-vonják a szájukat, nem tetszik mégse nekik találmányom a hat férfiról, akik mindnyájan én vagyok.

            Pár másodpercig elismerik szellememet, elismerik tudásomat, szorgalmamat, engem ez is örömmel tölt el.

            No, de még horgonyzunk egy kis időt a hat férfiúnál, mind a hat férfiú én vagyok, a hat férfiúból öt hölgyet talált, hölgyet kapott maga mellé.

            Kisorsoljuk, ki hova megy az osztozkodás után.

            Az egyetlen vesztes, pár nélküli a Vén Diák eszpresszó egyik asztalához ül, így dönt a sorsolás.

            Az első győztes, aki talált magának hölgyet, a Fórum hotelbeli kávézóhoz siet szíve választottjával, őket ide rendeli a sorshúzás.

            Még négy szerelmes helyéről kell írnunk, de meglepő a fordulat, nem első ízben, alkotásunkban, a szigorú Fortuna úgy határoz, a hátralévő négy szerelmes mindegyike a Vén Diák eszpresszóba üljön be, tehát oda, ahol az egy magányos férfi ül, akinek nem sikerült nőt találni.

            Egy győztes ül a Fórum hoteli kávézóban nőjével, négy győztes és egy vesztes pedig a Vén Diák eszpresszóban beszélget.

            Tudom, ez nem nagy találmány, húzza mindenki megint lekicsinylően a száját, egy győztes itt, négy győztes meg egy vesztes ott, de ha valaki tud jobbat, adja kölcsön nekem az agyát, s a kölcsönkapott aggyal majd csillagokig ható fordulatokat alkotok meg.

            A Fórum Hotel kávézójában ülő férfi, aki én vagyok, emlékszünk, az Orionra gondol egy vizsgált pillanatban, a világ összes többi férfiúja, minden más férfi a világon a Tabán mozi küszöbön álló átalakítására gondol, , ó, Fórum Hotel, ó, te férfi a Fórum Hotelben, de egyedül maradtál! Csak a Fórum Hotelben ülő férfi gondol az Orionra, mindenki más a Tabán mozi átalakítására.

            S mielőtt elbúcsúzunk hat énemtől, egy a Fórum Hotelben, öt a Vén Diák eszpresszóban ül, búcsú előtt azt még eláruljuk, a Fórum Hotelben és a Vén Diák eszpresszóban nem ül hat személyem az idők végezetéig, hisz az egyiknek mindennap országos Széchényi könyvtári kutatási feladatai vannak, a másik a Vadászati Világkiállítás magyar pavilonját tervezi, sorolhatom, hol, merre jár majd hat magam, nem állandóan a Fórum Hotel a helyük és a Vén Diák eszpresszó.

            Ám legyenek bárhol ők hatan, a szegedi József Attila Tudományegyetem aulájában (bár szegény szegedi egyetem is elvesztette mostanra nevéből József Attilát, de mi még utoljára így emlegetjük), legyen bárhol hat személyem a következő évtizedekben, egy, testükről leszakadó, szálló atom visszatalál a Fórum Hotelbe és a Vén Diák eszpresszóba.

            Hat atom száll, száll a légben, hogy utat találjon a Fórum Hotelbe és a Vén Diák eszpresszóba.

            De nem a társat talált szerelmes atomja megy a Fórum Hotel kávézójába, hanem a társtalanul maradt ember atomja reppen a Fórum Hotel kávézójába, a többi, társra lelt férfiú atomja mind egy szálig, mind az öt a Vén Diák eszpresszóban köt ki.

            A magányos férfi atomját a Fórum Hotel kávézója fogadta be, a társra talált férfiak atomjai a Vén Diák eszpresszóban leltek békés helyet maguknak.

            Az előbbi mondat amiatt érdekes, mert eredetileg egy társas szerelmes ült a Fórum Hotelben, s a többiek, négy társas szerelmes meg egy társtalan, magányos szerelmes a Vén Diák eszpresszóban iszogatott vagy eszegetett.

            De most a társtalan szerelmes atomja lesz egyedül, az idők hosszú során egyedül a Fórum Hotel kávézójában, s az öt társas szerelmes atomja együtt ünnepel majd a Vén Diák eszpresszóban.

            Így zajlik le az életünk, a vesztes mindig veszt, a legvégén biztosan veszt a nagy vesztes, az örök vesztes, s a győztes csak a végén győz, de győz.

            Ám tekintsünk vissza erre az éjszakára, érdemes volt-e itt ülni a papír mellett, s csak néha-néha felállni, hogy a feszültségünket oldjuk azzal, hogy kitekintünk ablakunkon.

            Leírtam-e mindent a szerelemről?

            Nem, nem írtam le mindent a szerelemről, mert saját elhibázott próbálkozásaimról mélyen hallgattam.

            Ott volt a Tabán mozibeli felsülésem, ez igaz történet lesz, a váza igaz, talán elejétől a végéig is igaz lesz, csak ha nagyon kínos, ha nagyon borzalmas, akkor kanyarodok el a valóság hű leírásától.

            Beültem a Tabán moziba egyszer, hátha mellém ül majd egy lány, egy lány egyedül, miért ne?

            De elnéztem a műsorrendet, hétfőt hittem, azt hittem, hétfő van, de kedd volt, s így egész mást vetítettek a moziban, már nem is emlékszem, hány lány volt a közelben, oly düh ereszkedett a gondolataimra, sértődötten kivonultam a moziból, kivonultam én a fővárosból is, mert nem azt vetítették, amit vártam.

            Igen, ilyenek az én szerelmeim, ritkán sikerülők.

            Újra elő kell vennem egy sok embert foglalkoztató hatalmasságot, nagy munkáltatót, Földrajztudományi Kutatóintézet, ide kellene bemenni, addig faggatni őket, amíg elárulják, hogy sikerül nekik, végigdolgozzák egész életüket és házasságban él a túlnyomó része, nagy megpróbáltatás.

            Nem, nem, nem értem.

            Vagy alapítsunk egy nagy újdonságot!

            MH Térképészeti Hivatal, bocsássuk el az összes dolgozóját, s vegyenek fel hasonló korú férfiakat, nőket, ugyanannyi férfit, mint nőt, s a férfiak között legyek én is ott.

            S ezután nézzük, hogy éldegélnek az új munkahelyen az új emberek.

            Szerelmek szövődnek.

            Érthetetlen, pár héten belül szerelmek szövődnek, pár napon belül szerelmek bilincselnek össze embereket, én meg el nem tudom mondani, mennyi ideig várhatok egy kedves szóra.

            Ez az én saját életem.

            Eddig bárgyúságokat írtam, az elején bizonyosan, a fehér lapot hajtogató szerelemről, de most a zord valót festem le, a magam keserveit, a magam küzdelmeit, a magam tépelődéseit, szerelmi tépelődéseimet a távol és a közel jegyében.

            Én sok helyen megfordultam, jó családba születtem, amíg nem gyűlt körém a sok csavargó, a sok garázda, addig szép ruhákban jártam, honvédelmi minisztériumi barátok, kéthetenként ültem repülőre, két hónap alatt láttam Párizst, Londont, Madridot, irigyelhetnek.

            Csak, csak a szerelemben nem találtam örömet.

            Nagyon fiatalon is nagyon gazdag voltam, a Ganz Danubius hajó- és darugyári dolgozók mindegyikét egyhetes Erzsébet szállodai tartózkodásra tudtam volna befizetni, az összes dolgozót, de hiába Erzsébet Szálloda, dicsekedhetek én magyar tudományos akadémiai meghívókkal, elképzelhetetlen népszerűség vett körül a vagyonom és a származásom miatt, de a szerelem mindig távolra került engem.

            Boldogtalanság.

            Nem hallgatta egyetlen lány se úgy a szavaimat, ahogy én szerettem volna.

            Állandóan robogtam a vonatokon meg az autókkal, de a szerelem folyton fél országnyival előttem járt, hiába gyorsítottam, ha tehettem, tíz, olykor húsz százalékkal.

            Nem tudtam, hogy érhetem utol a boldogságomat, aki majd tudja, ha József Attila gimnáziumi adomát mesélek neki, azon soha nem szabad mosolyogni egy kicsit se, még akkor se, fa félórásra nyúlik az elbeszélés, nem lesz abban egy vidám szó sem.

            Jaj, boldogság, aki megért, aki nem nevet, ha beszélek és én is nevetek, meg száz hallgatóm is nevet, de cseppet se örömteli, amit mondok, énnekem az nem kacagtató, csak nevetek, ki tudja, miért, de aki szeret engem, az nem nevet, ha én nevetek, de nem szeretnék nevetni.

            Nagy melegben, perzselő napsütésben, jaj, de rossz emlékezni arra, hogy kerestem megvetetten az én szerelmesemet, aki sír, ha nevetek, mert én is sírnék legszívesebben, s aki nevet, ha sírok, mert akkor énnekem is jókedvem van, mikor épp az esik jól, ki tudja, miért sírok a mosolygás helyett.

            Jártam olcsó tornacipőben az utakat, jaj, nem borotválkoztam én akkoriban.

            Gondoltam, ha szép ruhában nem találom meg azt, aki akkor sír, mikor szeretném, akkor kacag, mikor szeretném, ha szép ruhában nem találom meg őt, akkor a szegények közé kell állni, azt gondoltam.

            Egy hónap alatt a lenézettek között ültem, ahogy óhajtottam, illetve nem ültem a lenézettek között, hanem jártam az utcákat, kerestem azt, aki jókor nevet, jókor sír, nekem tetsző időben nevet, nekem tetsző időben sír.

            (Amikor gazdag voltam, a boldogság mindig fél országgal előttem szaladt, mikor szegénnyé lettem a szerelemért, a boldogság befészkelte magát, befészkelte magát a boldogság a 138. Sz. Ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző egyik szekrényébe, de mondhatom azt is, befészkelte magát a boldogságom a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetébe, valahova elbújt a boldogság, gondoljunk bele, nem mindegy, hova, s én egyre piszkosabban, egyre alázatosabban vonultam üres táskámmal, üres pénztárcámmal a legforgalmasabb tereken, ezer szerencse, hogy nem vettem akkor észre a lekicsinylő pillantásokat.)

            Igen, ez az én életem, rajzoljunk katasztrófát, rettentsük meg a világot, mondjuk azt, hogy nyomorúságos lelkünk egy csepp enyhületet se kapott soha.

            Vívjuk ki a világ sajnálatát!

            Mondjuk azt, hogy egy embertárs közelléte inkább ijeszt minket, mint víg kedvre fakaszt.

            Ne feledjük, húszórás vagy hosszabb este a mostani, húzzuk el a sötétítő függönyt, húzzuk el az átkozott sötétítő függönyt, ne legyen itt mindenhol a sötétítő függöny, ne fedje drága ablakomat el, aztán jobb kezünk mutatóujjával bökjünk ki a fekete égre, igen, ilyenek voltak a mi szerelmeink, feketén borúsak, a mi szerelmeink folyton lehangoltak voltak, mint a fekete ég, mert tudtuk, ha csak kicsit gyorsabban ver a szívünk, örömtelibben, rögtön megszólal a mellettünk álló József Attila Gimnáziumnak a csengője, minden álmunk odalesz, minden álmunk odalesz, ha üvölt a gimnáziumi csengő, ne is tervezzük, hol fogunk majd kutyát sétáltatni, meneküljünk a föld alá a gimnáziumi csengő elől, s a lehető legtöbb időt töltsük a föld alatt.

            Én életem, én keservem.

            Nem sokat hazudtam, azt hiszem, talán nem hazudtam sokkal többet, mint a szemben lévő toronyház ötödik emeletén élő, velem egykorú nő, ne vizsgáljuk magunkat szigorú nagyítókkal.

            Legelőször írtunk szerelemanyó, szerelemapó gyermeki tevékenykedéséről, ahogy összehajtják a fehér lapokat, hogy a boldogságot kereső férfi és a boldogságot kereső nő egymás közelében megtalálják a boldogságot.

            Ezután a magam bánatát panaszoltam, Kis Rabló éttermi fájdalmas hangulatban, hogy hiába Távol, majd közel a cím, én bizony csak a nagy távolságokat éreztem, én csak a nagy távolságokat tapasztaltam, ha úgy véltem, szerelmes vagyok.

            Ne is figyeljünk engem, a Ferihegyi repülőtér, ami ma már Liszt Ferenc repülőtér, annyi utat fogad egy évben, számát se tudom, ők a jövő, őhozzájuk igazodik minden, én régen a dúsabbnál is dúsgazdagabb voltam, de nem illettem a vagyonosok tablójába, így le kellett vetni szép ruháimat, el kellett dobni szép cipőimet, most itt vagyok reménykedő szemű kutyusként, én vagyok a mínusz a repülőtéri utasok pluszával szemben. Magam is menekülni akartam a gazdagoktól, a gazdagok se láttak már szívesen előkelő köreikben engem.

            Ne nézzük tovább az én életemet!

            Kivétel lettem, ne nézzük tovább az én életemet!

            Beszéljünk inkább szerelemanyóról, szerelemapóról, azt hiszem, szerelemanyó és szerelemapó egy személy, egyszer szerelemanyónak látszik, máskor szerelemapónak látszik a szerelem.

            Nemzeti Színház, Szeged.

            Mily nagy meglepetés ér minket majd, ha azt hisszük, ott van a szerelem, ahol nincs is.

            Nemzeti Színház, Szeged.

            Itt aztán azt gondolhatjuk, állandó az ölelés, folytonos a kacaj.

            Két fiatal nő a pesti Járványtani és Mikrobiológiai Tanszékről úgy határoztak, elutaznak Szegedre, színházazni, színházat nézni.

            A két fiatal, tanszéki, pesti nő nagy kalandok árán jutott csak el Szegedre, még nagyobb kalandok után váltottak belépőjegyet a Szegedi Nemzeti Színházba, de a legnagyobb kaland csak az előadás után várt a két fiatal, pesti nőre, a szegedi színházi előadás után ugyanis soha nem látott, soha nem tapasztalt kalandok csudálkoztatták a Szegedre érkezett két pesti, fiatal nőt.

            Toronnyi izgalmak, fordulatok, a francia külügyminisztérium jegyzéke, borzongató, s a végén nem volt más megoldás, a két fiatal pesti nő ugyan csak egyetlen előadást nézett volna meg eredetileg a Szegedi Nemzeti Színházban, de addig kutyulta a kártyákat az ismeretlen öregember, aki befolyásolja valamennyiünk sorsát, hogy végül a két fiatal, pesti nőnek ott kellett maradnia Szegeden, ott kellett maradnia a két fiatal, pesti nőnek a Szegedi Nemzeti Színházban, a két fiatal, pesti nőnek ott kellett maradnia Szegeden, színésznőnek.

            A két fiatal nő, akik immár szegediek és színésznők, arra vártak, hogy annyi szerelem, annyi vigalom éri őket, hogy ami egy hete történt, arra már nem is fognak emlékezni a következő héten.

            Meg akarták hódítani Szegedet az új, szegedi színésznők.

            Tudták a szegedi, az új, szegedi színésznők, miért talál egymásra nő és férfi, tudták az új, szegedi színésznők, hogy a szerelemanyó vagy szerelemapó írja a papírra a nők és férfiak nevét, aztán összehajtja a szerelem a lapot, s az összehajtás után beköszönt a boldogság.

            A két új, szegedi színésznő, akik megtanulták a színházban, hogy kell látni a földöntúlit, a két szegedi színésznő mindig nézte a szerelem lapjait, látta a két szegedi, új színésznő, hogy ott van a szerelem papírján a nevük, látták a szegedi, új színésznők, hogy a papíron, melynek egyik oldalán ott az ő nevük, a másik oldalon ott volt mindenféle férfinév vagy intézménynév, intézménynév, melyben két férfi munkatárs reménykedett, hátha megjutalmazza őket a szerelem egy kis szerelemmel.

            Több fehér lapot látott a két új, szegedi színésznő, a saját neveikkel, meg egyéb nevekkel, Szilas menti mezőgazdasági termelőszövetkezeti agronómusok, jaj, de boldog lett volna a két új, szegedi színésznő, két agronómus, de a szerelem nem hajtotta be a papírlapot, csak írta a szerelem a lapokra a színésznők neveit, de nem hajtotta be a szerelem a lapot.

            Jött a Bölcsészettudományi Kar gondnoksága, a szegedi, új színésznők neve mellé, de a szerelem most se hajtotta be a lapot, nagyon vágytak egy kis sétára, egy csendes sétára az új, szegedi színésznők, de szerelemanyó, szerelemapó messze kerülte azt a lapot, melyre felírták a két szegedi, új színésznő nevét, szerelemanyó, szerelemapó messze kerülte azt a lapot, melyre felírták a két szegedi színésznő nevét és másét, mindig másét, másokét, ugyanarra a lapra, melyre a szegedi színésznők neveit írták, a másik oldalra férfiak nevét is írták szerelemanyó, szerelemapó a színésznők nevei mellé, de nem hajtották egybe a lapot szerelemanyó, szerelemapó.

            Az új, szegedi színésznők látták a lapokat, melyeken ott volt a nevük, de nem hajtotta a lapokat össze senki, se a szerelemanyó, se a szerelemapó.

            Méteres halmokban álltak a lapok a szobában, látták ezt az új, szegedi színésznők, minden lapon ott volt az egyik oldalon, a lap egyik oldalán az ő nevük, a másik oldalon ott volt két férfi neve, ahány lap, annyiszor két férfi, mindig mások, de szerelemanyó, szerelemapó nem hajtotta be egyik lapot se.

            Pedig hogy bíztak a Pestről érkezett új, szegedi színésznők!

            Távol, majd közel.

            Óh, szegedi, új színésznők.

            Nincs tinektek közelség, nektek csak távolság van!

            Távol, majd távol.

            Az új, szegedi színésznők elcsentek egy szép, fehér lapot a titkárságról, a színház titkárságáról, nem figyelték már az új, szegedi színésznők, mit szabad nekik, mit nem.

            Az új, szegedi színésznők, a két új, szegedi színésznő a lopott, szép, fehér lapra ráírta a bal oldalra saját nevét, mindkét nevet, a jobb oldalra, a másik oldalra azt, hogy Föld- és Bányászati Tudományok Osztálya, innen akartak két férfit maguknak a szegedi színésznők, ketten, az újak.

            Talán még férjhez is mentek volna az új, szegedi színésznők a Föld- és Bányászati Tudományok Osztályának két munkatársához.

            De hiába írt a két új, szegedi színésznő a színházi titkárságról elcsent lapra, hiába hajtotta össze a két színésznő pontosan a lapot, a Föld- és Bányászati tudományok Osztályáról nem jött értük két úr, hogy elvigye őket vacsorázni, szegedi halászlét kanalazgatni valahova.

            Távol, majd távol.

            Szegedi színésznők, ez az, amikor szerelemanyó, szerelemapó nem hajtja össze a lapokat.

            A szegedi színésznők hiába hajtották össze a fehér lapot, a szerelem lapját csak szerelemanyó vagy szerelemapó hajthatja össze, csak szerelemanyó vagy szerelemapó összehajtása után mosolyoghat egymásra a vidámságra vágyó nő és férfi.

            Sírtak az új, szegedi színésznők, bolyongtak, nem tudtak szerelembe esni, nem is érdekelte már őket a színház, nem érdekelte őket Szeged, nem érdekelte őket Magyarország.

            Nagy bánat, nincs is nagyobb bánat, Soproni Kisegítő (Foglalkoztató) Iskola és Nevelőotthon, talán ott nagyobb a bánat, jaj, de majd eltűnik minden egyenetlenség, eltűnik minden verseny, s jókat dalolunk a tábortűznél innen és onnan érkező emberek, a Dél-budai Vendéglátó Vállalat pedig hoz tábortüzünkhöz finom réteseket, de ez csak majd a jövendő történése, amikor  már minden kis ember, nagy ember jól viselkedik, akkor majd szerelemanyó, szerelemapó nem ír semmit a szerelem lapjára, akkor az emberek végre maguk írhatnak, hajtogathatnak, azt írnak majd az emberek, amit akarnak, ha majd minden kis ember és nagy ember jól viselkedik.

            De amíg a kis emberek és nagy emberek rosszak, gonoszak, addig szerelemanyó, szerelemapó ír meg hajtogat, néha sokáig nem írnak, néha sokáig nem hajtogatnak szerelemanyóék.

            No, de ott vannak Szegeden a mi szegedi, új színésznőink.

            Ők se hajtogathatnak, ők se befolyásolhatják saját életüket. Jó, hajtogathatnak a szegedi színésznők, de bár ne hajtogatnának, minden próba után nő elkeseredésük, nem jön feléjük a szerelem.

            Amíg robbantanak, gyilkolnak az emberek, addig sok szomorú kénytelen egyedül nézni a tévéjét, amíg pofonok csattannak, addig sok férfi, sok nő egyedül készíti el, egyedül eszi meg vacsoráját.

            De mit tegyünk most már szegedi, új színésznőinkkel?

            Távol, távol, mindig távol legyenek az ismeretlen férfiútól?

            Jaj, egy ideillő fordulattal én mégiscsak két férfi karjaiba vezetem a két szegedi színésznőmet, nem engedem, hogy a Távol, majd közel című írásom ne a közelre végződjék.

            Szegedi, új színésznők, nem igazság, hogy hatalmas szívdobbanásaitoknak nem jő meg jutalma.

            Ha ti, szegedi, új színésznők egyetlen napon meglepőt, Szegedet meg Csongrád megyét, az egész országot meglepőt tesztek, akkor kivételesen szerelemanyó vagy szerelemapó kezéből kihullik a toll, s a kézből kihulló toll önállóan írhat az üres papírra neveket, még a ti neveiteket is, szegedi színésznők, s ami nagyon fontos, magától összehajtódhat a szerelem lapja, ha meglepőt tesztek, cselekedtek egy nap, szegedi, új színésznők, a meglepetés után  váratlan ajándékot nyerhettek, talán szerelemanyó, szerelemapó kezéből pár pillanatra kicsúszik a gyeplő.

            Meglepő, meglepő, különös, nem kell hogy béke szálljon a világra, elég a meglepő, meglepő, különös tett.

            Új, szegedi színésznők járjatok túl szerelemanyó, szerelemapó eszén a szerelmetekért, tegyetek meglepőt!

            A két új, szegedi színésznő a Szegedi Nemzeti Színházban megtanult furfangjával rájött, hogy valóban meg kell lepniük egész Magyarországot, szerelemanyót és szerelemapót is, ha azt akarják, hogy valaki szerelmet valljon nekik, két férfi, erre vágyott a két szegedi színésznő.

            Különös, különös, meglepő.

            A két új, szegedi színésznő 138. sz. ipari szakközépiskola és szakmunkásképzői tankönyveket csentek el, s a tankönyvekből Szeged főterén délelőtt tíz órától este nyolc óráig megállás nélkül felolvastak, mindketten egyszerre.

            Különös, különös, meglepő.

            A két új, szegedi színésznő remélte, hogy meglepő lesz, hogy tíz órán át tankönyvekből olvasnak fel, de sajnos egész Magyarország nem hökkent meg, nem tátotta el a száját ámulva szerelemanyó és szerelemapó se, így a két új, szegedi színésznőnek tovább kellett törnie a fejét, új különösséget kellett kitalálniuk, ha bízni, remélni akartak a szerelem eljövetelében.

            Meglepetés nélkül ugyanis a szegedi színésznők, az új, szegedi színésznők férfiak nélkül maradnak, tudták ezt ők is, tudták ezt az új, szegedi színésznők.

            Jaj, jaj, meglepetés.

            Egy egész országot mivel lehet meglepni?

            Mivel lehet egy egész országot meglepni, amikor mindenki fut a saját esze után, nem figyelnek jobbra, balra, másra, küszködés, megfeszített karok és arcizmok, szegény, új, szegedi színésznők, nem fogtok ti soha szerelembe esni, nem lepitek meg szerintem az egész országot, az egész országot, szerelemanyót, szerelemapót is beleértve ebbe.

            Mint két tébolyodott járta az utakat a két új, szegedi színésznő, távol Szegedtől táblát láttak egy intézményen, Kisegítő (Foglalkoztató) Iskola és Nevelőotthon, Sopron, két új, szegedi színésznő, mindig azt kereste, mivel lepje meg az országot, mivel lepje meg szerelemanyót, szerelemapót.

            De a két szegedi, új színésznő a tábla mellett (Kisegítő (Foglalkoztató) Iskola és Nevelőotthon, Sopron), csendesen továbbhaladtak, féltek, megborzongtak, egymásra se néztek sokáig, aztán még sok épület mellett elhaladtak, ahol szintén nagy csendbe burkolóztak bele.

            Járták az utakat, járták a településeket a szegedi színésznőink a meglepetésért, hogy elérjék a szerelem boldogságát ők is.

            Járta az utakat a két új, szegedi színésznő.

            Járta az utakat a két új, szegedi színésznő, s egyre hosszabb időt töltöttek csendességben.

            Nagy tisztelettel lépték át a legkisebb falucskák határát is, nem mesélgettek egymásnak kislányosan, hanem szeretettel köszöntöttek minden szembejövőt, akiről úgy látták, köszönni kell neki, jaj, de sok falut láttak a szegedi színésznők, a szegedi színésznők, akik a szerelemért sétálgattak, azért, hogy rájöjjenek, mivel lepjék meg Magyarországot, a szerelemanyót és szerelemapót.

            Két új, szegedi színésznő.

            Már azt is írhatom, néha egy héten keresztül is úton voltak megszakítás nélkül ők ketten, már azt is írhatom, hogy az egy hét alatt nem szóltak egyetlen szót se egymáshoz, oly picinynek érezte magát a két új, szegedi színésznő, nem mertek egymással beszélgetni.

            Csendben, szégyenkezve rótták az utakat az új, szegedi színésznők.

            Aztán egy szép napon a sok vándorlásnak, a sok szótlanságnak, a sok önvádnak eljött az ajándéka, egyszerre jutott a két új, szegedi színésznő eszébe, hogy lepik meg egész Magyarországot és szerelemanyót és szerelemapót.

            De én most nem árulom el, hogy mivel késztették elképedésre Magyarország népét, szerelemanyót és szerelemapót a szegedi, az új, szegedi színésznőink, csak azt mondom el, valóban szerelemanyó, szerelemapó kezéből megdöbbenése, megdöbbenésük miatt kihullt a toll, hogy az új, szegedi színésznők végrehajtották tettüket, s a kézből kihulló toll önállóan írt négy nevet a szerelem lapjára, jobbra írta a toll a két új, szegedi színésznő nevét, balra írta a toll a két férfi nevét, aki majd szerelmes lesz a két új, szegedi színésznőbe.

            A szerelem lapján ott volt a négy név.

            S mert valóban meglepőt tettek az új, szegedi színésznők, jutalmat kaptak, nemcsak ráírta a szerelemanyó, szerelemapó tolla a szerelem lapjára a négy nevet, de a szerelem lapja magától összehajtódott, így a két új, szegedi színésznő szegedi színésznőként, új, szegedi színésznőként mégis boldog lett.

            Két új, szegedi színésznő.

            Oh, de távol volt tőlük a szerelem, s mégis sikerült a boldogság.

            Távol, majd közel.

            De az öröm nem lenne teljes, ha én magam nem számolnék be saját boldogságomról.

            A Távol, majd közel közepén panaszkodtam, hogy én voltam gazdag, most szegény vagyok, de se gazdagon, se szegényen nem találtam magamnak olyan lányt, aki mosolyog, ha sírok, bár jókedvem van, panaszkodtam, hogy nem találtam magamnak olyan lányt, aki sír, ha mosolygok, mert rosszkedvem van, mosolygásom ellenére.

            Örülj világ, vigadj ország!

            Énhozzám is elérkezett az öröm, egy gyönyörű nő ideült az ágyamra, a szobámban, s láttam az arcán, ő akkor sír, amikor bánatos vagyok, akkor mosolyog majd az ágyamra telepedett gyönyörű nő, amikor jó a kedvem.

            Örülj világ, vigadj ország!

            Énhozzám is megérkezett a szerelem. Már tőlem sincs állandóan távol a boldogság.

            Távol, majd közel.

            Itt van a szerelem a szobámban, jaj, de nagy öröm ez nekem.

            Itt a szerelem a szobámban!

            S a szerelem azért jött ide hozzám a szobámba, mert a két új, szegedi színésznőt elvezettem a boldogságba, a két új, szegedi színésznőnek két férfit adományoztam, ezért én is elnyertem a jutalmamat, soha többé nem panaszkodom, nem lesz ezután panaszra okom.

           

           

           

           

 

           

           

           

           

           

           

 

           

           

           

 

 

           

           

           

           

           

           

  

           

           

 

           

           

           

           

           

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: XXVIII.
Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában - © 2008 - 2025 - helyesiras.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat