Zságot András

 

Kalandozások a helyesírás világában / XVIII.

 

        Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címének egy része azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát, A magyar helyesírás szabályait (2006) s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a műbe illesztésével írunk egy novellát vagy valamit.

        A tizennyolcadik részben, ebben a részben a szabályzat 107. c – 115. pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót beleteszünk, de igyekszünk.

        Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

 

Jó

 

            Mi a cím?

            Jó.

            Jó nagy.

            Jó nagy butaság.

            Nem, ez valóban jó lesz.

            Mérnök bátyám elolvasta a tizenhetedik részt, mondta, nagyon tetszett neki, alig várja a tizennyolcadikat, a jót. A tizenhetediknek az a címe, Rossz. Csuda jó, hogy nekem mérnök a bátyám, nem valami rongy fráter, időnként meglátogatjuk egymást, nagy néha nem egymást keressük fel, hanem mindketten egyszerre látogatunk haza a szülői házba, de büszke lehetek a bátyámra, bárhol beszélünk, bőr pénztárca, s nemcsak ez, hanem a nagyfokú könnyedség, egyszer összeszámolom, hány nyelven beszél, s a világ hány országában járt.

            Minden szép piros eladó lány arról ábrándozott, az én mérnök bátyám kéri meg a kezét.

            Az egyik nyert.

            Az egyik eladó lány győzött kékeszöld szoknyájával meg talán azzal, hogy apukája a magyar külügy egyik vezetője volt.

            Ah, de ne erről írjunk, mert még a végén nem lesz jó az alkotás, a teremtmény, egy rossz még megbocsátható, egy rossz még megmagyarázható, egy rossz még hangos tapsot is elérhet, ha csak egy rossz, két rossz, egymás után két rossz már belgyógyász barátunk fejcsóválását hozza meg az eladólányét, lenn az élelmiszerüzletben.

            Mérnök bátyámnak eddig minden sikerült, az övétől eltérő vélemény nem hallatszhat sem az ő házában, se abban a házban, ahol őt ismerik.

            Őt minden magyar ismeri.

            Mérnök.

            A felesége pedig a külügyes lánya. Már-már miniszterlány.

            Ha a bátyám azt mondja az előbbire, a Rosszra, hogy jó, akkor az jó is, ezután nem a szürke télikabátos lakatos mester lekicsinylő pillantását kell megjegyeznem, s azon hónapokig tűnődnöm, hanem azon, hogy az én mérnök bátyám a Rosszat is jónak mondta.

             S ez a Rossz az én Rosszam.

            Alelnök lehetnék ezzel az önbizalommal, e bátyám adta útitárssal, alelnök egy éjjel-nappal füstölő gyárban vagy Európa legtisztább (s természetesen ezzel együtt legnagyobb hozamú) bankjában, ahol magától értetődően Eurázsia legszebb hölgyei nyújtanának felvilágosítást, s olyan kellemmel adják-veszik a bankjegyeket, hogy annál sokkal rondább a világ leghíresebb aranygyűrűje, annál sokkal unalmasabb a haragoszöld vadon minden állatkájával, minden szerelmi csetepatéjával.

            Arisztokraták vagyunk mi, drága szüleim, oh, tévedhetetlenség, a vasbeton gerenda a mi parancsunkra mozdulatlan, a közgazdász szakértő a tőlünk ellopott félmondatokból építi fel saját hatvan-hetven évét. Ezrek köszönhetik nekünk kenyerüket.

            Arisztokraták vagyunk, nem tévedhetünk, a szomszéd falubeli utcácskában ugyanolyan biztonsággal lépkedünk, mint Londonban vagy bárhol Belgiumban.

            Arisztokraták vagyunk mi, a kutatóintézet tárva áll előttünk, a legokosabb emberek a barátaink, a huszár főhadnagy büszkélkedhetett a rangjával addig, míg szembe nem találkozott családunk egyik ősével, az erős bordájú arisztokratával.

            Mi azt mondjuk, hogy rossz, hogy Rossz, akkor az rossz, csak azért lehet jó, mert mi írtuk, s ezért is megdicsérnek minket, van egy javítóműhelyem Firenzében, az ott dolgozó nő és az ott dolgozó férfi világossárga arccal várja, mikor megyek ellenőrizni őket.. Az a parancsom, ó, rabszolga ott mindenki, hogy egy kis hibát minden áldott munkanapon kövessenek el, így ha kiváló terméket hoznak hozzánk, mert mégis meghibásodott, mi újra használhatóvá varázsoljuk, de például úgy, hogy minden második hónapban kattan egy nagyot a megjavított rádió vagy fűnyíró.

            De én arisztokrata vagyok, szakember mindenben, gyapjúsál télen a nyakamban, megvédenek a többi arisztokraták, ha forrong a nép, de a forrongó nép vezérének is odaállítjuk a rendőr százados iskoláskori pajtását, s ezzel érjük el, hogy amire azt mondom, rossz, az rossz is, ha saját agyszüleményemre mondom, akkor sincs kockázat, a mellékjövedelem az én zsebembe pottyan. S a bátyám tapsol, hogy jó.

            Bármit tehetek.

            A Nemzetiben lefoglaltattam egyetlen zártszéket, megdöbbent mindenki, egyetlenegyet, miért nem kettőt, ki jár egyedül színházba? Azt az egyetlen helyet is csak öt perccel az előadás vége előtt foglaltam el, mire a vendégművész elmondta utolsó mondatát, én meg másnap mindenkinek újságoltam, milyen tehetségtelenül játszott az este a bizonyos vendégművész.

            Szólni ki mert ellenem? Vitázni kinek támadt kedve? Senkinek, én az arisztokrata vagyok, öntelt magatartású, mindenhol siker vár rám.

            Most például jót írok.

            De ugyanakkor tapsot várok ezért, mint akkor, amikor rosszat írok, egyik se születhetett meg volna, ha az én magával ragadó intelligenciám nem teremt, gazdasági válságot semmibe véve, gigantikus csodát.

            Minden szava nagy erejű, a világmindenséget megborzongató.

            A sajgó térd az akácerdőben nem lel írt? Messze az orvos, a patika?

            Nem, nem. A sajgó térdre rá kell tenni, nem is kell rátenni, csak a közelébe kell vinni az én Jó című alkotásomat, mozgókórház, s a baj tíz másodperc múlva szűnik.

            - Tanító néni, miért rossz a rossz és miért jó a jó?

            S a tanító néni válaszol a kérdésre.

            - A gyermek király elé vagy nem elé, hanem a szomszéd szobába elhelyezünk egy furcsa tárgyat, legyen az egy szélező körfűrész. A gyermek király fiúgyermek, érzi, át kell mennie a szomszéd szobába, ott férfias tárgy várhatja, rakétaindító állvány vagy bármi, nem sokat tanakodik, kicsit rendbe hozza halványlila szabadidőruháját, illendően, s királyi magabiztosságával kegyeskedik átsétálni. A szomszédban nem rakétaindító állványt talál, hanem szélező körfűrészt, a tüzér ezredes, kinek általában semmi dolga, vitte fel a körfűrészt, parancsra.

            A gyermek király sokáig vizsgálgatja a szélező körfűrészt. (Bárcsak a karácsonyra kapott ajándék könyvet vizsgálgatta volna ily megkülönböztető érdeklődéssel!)

            A gyermek király, miután kézzel is, szemmel is, majdnem orral is mustrálta a szélező körfűrészt, azt találja mondani, jó.

            Jó.

            S ezzel a kérdés eldőlt, a szélező körfűrész jó, e tárgy kell királyságnak.

            - Na, hát gyerekek, látjátok, a gyermek király dönti el, mi a jó, mi a rossz – zárja le mondókáját a mélykék szemű tanító néni.

            (A mélykék szemű tanító néni is ugyanazt mondta, amit én eddig mondtam, a gazdagok döntenek, ha csak egyszer a szegények szava számítana, megnézhetné magát a világ, a gazdagok rögtön gyűlést hívnának össze, először ivóvíz nem jutna a szegényeknek, meg azoknak, akik véletlenül a szegényekkel tartanak, aztán jönne a kutya hideg szén nélkül, gáz nélkül.

            A szegények elgondolkoznának ekkor. Egy levelet küldenének egy kölyökkutyának, aki se nem szegény ember, se nem gazdag ember, segítsen a kölyökkutya. A kölyökkutya válaszol is, közvetítő javaslata azt tartalmazza, melyet mindkét félnek, a gazdagoknak is, a szegényeknek is elküld, hívjanak össze a desztillálótoronyhoz egy országgyűlést, s ott tárgyaljanak meg mindent.

            - Áá, ez nem jó – mondják a gazdagok is meg a szegények is, a gazdagok bebörtönzésekkel akarják a maguk igazát érvényre juttatni, a szegények forradalmat robbantanának ki, a desztillálótoronyhoz senki nem megy el, hiába hangzik csábítóan.

            Rövid mesénk nem úgy ér véget, hogy a szegények is, a gazdagok is megisznak fejenként egy liter növényvédő szert, oszt’ csatázzon, aki életben marad, hanem úgy ér véget mesécskénk, hogy két barát összebeszél, aztán befurakszanak a gazdagokhoz, a szegényekhez, egyik ide, másik oda, s mindkettő a maga parancsoló hangján vagy bebörtönzésre hív fel vagy forradalomra (attól függően, előtte miben állapodtak meg ők ketten, s melyik csapatba épültek be, a két arisztokrata egymásra néz eztán a két ellenséges táborból, a két arisztokrata, akik vezetik a táborokat, a két barát, a szegények meg a gazdagok  pedig nagyokat éljeneznek, a hosszú szempillájú nők a két győztest jutalmazzák, a két győztest, a két befurakodott barátot, akik közül az egyik látszólag vesztes lesz, de a hosszú szempillájú nők még az ennél is nagyobb háborúságban is ki tudják választani, melyik két férfi a győztes. S a hosszú szempillájú nők gyakran a vesztesek közül választanak győztest, mint most. A végső győztes a két arisztokrata barát. A legvégső győztes meg úgyis a gazdagok, forradalom esetén is.

            Nagy igazságokat írok én le itt a fedett uszodában, mindenki bolondnak néz, csak néha tekintek le a medencébe, diáklányok lubickolnak meg egy hosszú szempillájú nő, de tudom,  az én vékony csontjaimmal nem fogom meghódítani a hosszú szempillájú nőt. Írok még egy mondatot, aztán szomorúan innen is továbbállok, este a hálószobámban pedig ököllel verem a fejemet, legalább megkérdezhettem volna a hosszú szempillájú nőt, nem hívhatom-e meg egy sült húsra, talán éhes, vagy egy csapolt sörre, talán szomjas.

            A vendéglátóipar miattam (is) haldoklik itt a Kárpát-medencében.

            Tovább, új haditerv szükségeltetik, hogy elfeledtessem a vereségemet. A feltétel nélküli kapitulációmat a hosszú szempillájú uszodai nő előtt.

            De hisz én arisztokrata vagyok. Mérnök kolléga, így hívják munkatársai a bátyámat, ha akarok, akkor jót írok, ha akarok, rosszat, ha akarom, kudarcot szenvedek, ha akarom, sikert érek el, de mindig, mindig enyém lesz a zöldeskék állólámpa, mely a győztesek szobáját világítja.

            Élek vagy halok, mindig élek.

            Csak egyszer tette fel a vendég néni a kérdést, túl távoli rokon, meddig leszel még legényember, édes fiam.

            Erre a kérdésre nem tudtam rögtön felelni, hiába arisztokrata az agyam, a vendég néni jó erős pálinkát ivott. Megélesítette a vendég néni elméjét a pálinka. Az arisztokratákat talán egyszer életükben legyőzik?

            A vendég néni kérdése hosszú ideig adott okot tanakodásra. A vendég néni erős pálinkát ivott, az engem minden további feladatra kiképző tiszt tizennyolc éves koromban csak általánosságokat beszélt meg tanmeséket olvasott fel egy igen modern könyvből, de nem magyarázta meg, mi a tanulság, az egyik tanmese például egy földrengésjelző műszerről szólt, melyet tévedésből egy felvonóhídra állítottak, így a földrengésjelző műszer hússzor is sikított naponta, de ezt minek mesélte el a kiképzőtiszt?

            Nem tudom.

            Nem tudom azt se, a földrengésjelző műszeres mesét miért válogatták be abba a kötetbe, melyből tisztem felolvasott nekem.

            Még mindig a vendég néninél járok. Őt nem tudom legyőzni meg elfelejteni se elbeszélésemnek ezen a mostani pontján.

            A vendég néni szép kövér kérdése száll bele a füleimbe tehát:

            - Meddig leszel még legényember, édes fiam?

            Csiperkegomba lesz ma az ebéd, hátha ez, talán ez ad erőt s még több rafinált gondolatot, kimozdulok életem halványlila színű holtpontjáról, megválaszolok a vendég néni pihenőnapjaimat is megkeserítő kérdésére.

            Vendég néni, te addig nem halsz meg, amíg engem szenvedni látsz.

            Vendég néni, te csak akkor halhatsz meg, ha már én nem leszek, vagy akkor halhatsz meg, ha mégis szép választ adok a szörnyű hideg kérdésedre.

            Hogy lesz a fenyőfából fűrészáru – inkább ezt tette volna fel kérdésként a vendég néni, kiutaztam volna Szibériába a válaszért, de a valódi kérdésére a választ hol keressem?

            - Meddig leszel még legényember, édes fiam?

            Nem, nem, nem ez a kérdés, melyen életem végéig tűnődni akarok, adjatok, adjatok más kérdést.

            Nem akarom, hogy ez a kérdés legyen az én szívemnek senyvesztője, találjatok ki más kérdést, ennél sokkal nehezebbet, állni fogom, csak ne folyton ezt a kérdést csilingeljék a távoli sötétzöld villamosok Magyarországig hallhatón.

            - Ez az, tanár úr – motyogom félálmomban, természetesen egyedül -, minden arisztokratának jár egyetlen kérdés, ami miatt sokszor szívesen enne alumíniumedényből félig főtt kását, mert szégyen s megalázó, óh, az egyetlen kérdés.

            Kőfal. Ahogy tudtak falat építeni az ókorban meg a XX. században, úgy tudok én is falat építeni, acél mérőszalaggal mérek, minden kérlelhetetlen lesz, törtfekete színnel rémiszt az én falam, így tervezem, izzó fémet csorgatok a tetejére, a falam tetejére, az izzó fém megdermed, a falam pedig lebonthatatlan lesz.

            Falat amiatt építek, hogy hermetikusan elzárjam a vendég néni kérdését (meddig leszel még legényember, édes fiam?), a vendég néni kérdését fallal zárom magamtól el, s hívok egy szót, közérdek, erre hivatkozva fallal zárom el mások elől is a vendég néni, hej, de provokatív kérdését.

            Fal, fal, nincs belépőjegy, csend, zárolt anyag, nem szerez senki tudomást arról, milyen kérdéssel lehet engem arisztokratai nyugalmamból kizökkenteni.

            A fal elzár, tán még egy platinatégelyt is felhasználhattunk volna a csendért, a nyugalomért, a háborítatlan arisztokratizmusomért.

            Olvassunk, emlékezzünk, tekintsünk hátra, tekintsünk előre!

            Tapsot kérek, folyamatos tapsot kérek, mint a bátyám az előadó körútjain kap, melyeken ő alig beszél, de a vetített képek az ismertetőkön oly hatást tesznek szőkére, vörösre, barnára, feketére, kopaszra, hogy bátyám minden tudományos folyóirat címlapján mosolyoghat.

            Énnekem felelősségteljes a feladatom. Két, egymással nem érintkező halmazt kell képeznem.

            A rossz halmaz már kész, a tizenhetedik résszel.

            Egy fiatalkorú az utcáról bekiált hozzám, aludttejes bögre a kezében, a szája is tiszta aludttej:

            - Bácsi!

            (Egy nap alatt lettem bácsivá.)

            - Bácsi, ha megmutatta a rosszat, már nem kell írni a jót.

            Elgondolkozom. Elképedek.

            - Nos, hozzám, az arisztokratához, bekiálthat az utcáról egy iskolaköteles korú?

            - Hóha!

            - Nem is kell továbbpörögnie a Földnek, legyen minden világos narancssárga, ebbe a színbe nyelődjünk el én is, a gondolataim is meg az aludttejes fiúcska is, a nagy szájával.

            - Vajon a vendég néni kérdése kőfallal körbezárva teljesen hatástalan most már? Vajon azért jött, érkezett az aludttejes fiúcska az ablakon bekiabálásával, hogy engem megbúsítson, hogy a vendég néni helyébe lépjen?

            - Nem.

            Az aludttejes kisfiút egy evezőlapáttal Bulgáriáig kergethetném, de agressziómat már igen rég almásszürke díszdobozba zártam, marad mindkettőnknek a belföld, nem futunk Bulgáriáig, ám a kérdés, az apró szemű kiállhatatlan továbbra is emészt: életemnek két facsarója lesz ezentúl, a vendég néni kérdése, igaz, befalazottan, de mégis átsugárzón, meg ott lesz még az aludttejes fiú.

            Nem!

            Az aludttejes fiút a gondolataimmal semmisítem meg.

            Van egy nyersselyem ingem, azt elajándékozom, azzal a hátsó gondolattal, hogy egy héten belül rám fog mosolyogni cserébe ezért a tettemért egy védőnő, mindig így zajlik ez velem, boldogságot ajándékoz egy ismeretlen, ha előtte én is boldogságot ajándékoztam valakinek.

            Rám fog mosolyogni egy védőnő.

            S a mosoly után jó néhányszor veszek hangos lélegzeteket, de aztán felfrissül a féltve őrzött agyacskám, s rájövök, mit válaszoljak az aludttejes fiúcskának.

            - Ha elkészült a Rossz, kedves aludttejes fiúcska, utána el kell készíteni a Jót is, hogy az Embereknek ne legyen kétségük. Ha csak a Rossz áll, a Rossz szobra, de nincs mellette a Jó, mindenki mondja nekem, minden, ami nem Rossz, nem biztos, hogy jó, a nem Rossz még lehet Rossz, egy másik Rossz, a nem Rossz csak úgy lesz Jó, ha megszületik a Jó, a Rossz mellé.

            A cséplőgép nem olyan eltökélt, mint én voltam az imént, megsemmisítettem az aludttejes fiúcska bekiabálását, mert válaszoltam a feltett kérdésére, s csépeltem addig, míg az izzólámpa fel nem gyulladt, elég már, elég a magyarázatból, te nyertél.

            Én nyertem.

            Legyőztem az aludttejes fiúcskát, leveleket írok, légiposta repíti gyorsan, az aludttejes fiúcska, a pimasz, arcátlan, a tekintélyromboló most zokoghat, nincs éjjele, nincs nappala, nincsenek álmai, az összekötő hídról majdnem a folyóba veti magát, azt gondolta, kitekeri a nyakam, s ezzel élete végéig büszkélkedhet.

            Aludttejes fiúcska!

            Terólad is írtam ezen a forgószínpadon, ünnepelj, te is bekerültél a piros tetős Jóba, most talán attól félsz, bujdokolhatsz életed végéig, vízinövény lesz az eledeled, keserű vízinövény meg természetesen árokpart a fekhelyed, de ne feledkezz el arról, én vagyok az arisztokrata, s bár rövid időre kibillentettél álmodozásaimból, s ezért haragszom rád, de megjegyeztelek téged, aludttejes fiúcska.

            Aludttejes fiúcska, te bátor vagy, mi arisztokraták imádjuk a bátrakat, s ha nem is változtatunk arisztokratává, azt eléred, hogy elutazhatsz Párizsba meg Rómába, a költőpénz ott lesz a zsebedben, ha elfogy, kérj, s kapsz tőlem, légy elégedett, aludttejes fiúcska, aki a Jóba bekerül, annak nem kell félnie attól, hogy borzasztó rossz sors vár rá.

            Újfent lezárhatunk egy epizódot alkotásunkban, az aludttejes fiúcskát kiemeltük a szegénységből, elköltözhet vályogházából, faburkolat, csillár, ez várja majd Párizsban, nem is tudja ez a szegény, mi az a faburkolat.

            Oh, de lusta vagyok!

            Ha lustaságommal ellentétben szorgalmas lennék, most visszalapoznék az előző részhez, a jól ismert Rosszhoz, ugyanebben a füzetben található, mint ez, a Jó, a kis részeket, a két művet alkotó kis részeket a tegnap vásárolt mikroszkópommal hasonlíthatnám össze.

            Mutató névmás itt és ott, itt ilyen szerep jut neki, ott olyan szerep jut neki (a mutató névmásnak), ellenőrző leltár, nem hagynám az olvasót, folyton érvelnék, hogy láthatja, az a Rossz, mert rossz, ez a Jó, mert jó.

            Ó, fehér virágú művészet!

            A művészetnek sok oldala van.

            Bonyolultabb.

            Sok művészet van a világon.

            S ennek a sok művészetnek egyenként van sok oldala.

            De a sok művészetnek a sok oldala nem mindenben tér el egymástól. A sok művészet hasonlít is. Egy oldal minden művészetben megtalálható.

            Az, hogy bármely művészetet hozzuk is, az élmezőny éhen halhat, a közönség meg a politika nem törődik vele, az élmezőny éhen halhat, akik hátrébb állnak, nekik is nehéz, nehezebb, mint az élmezőnynek, az élmezőny éhen halhat, a derékhad és a sereghajtók éhen halhatnak és tetejébe szomjan halhatnak.

            Művészetet csak arisztokrata válasszon vagy egy olyan ember, aki, de itt véget is ér a mondat, nem tudom befejezni, nem tudok megnevezni egy olyan társadalmi csoportot, melynek tagjának nyugodt szívvel ajánlom a művészetet az arisztokratákat kivéve, de egyetlen embert se tudok mondani, nemhogy társadalmi csoportot, akinek a szemébe mondanám:

            - Légy művész, bár nem születtél arisztokratának.

            Éhhalál. Vagy éhhalál és szomjhalál.

            Amiatt jó ez az alkotásom, mert telitűzdelem a legeredetibb gondolatokkal, talán némely része még humoros is, na, azért az nem, csak írás közben jó a kedvem, azért látom szellemesnek, a humor csak véletlen, nem szándékos, nem kérhetek ezért elismerést, s olvashattak jótettről is, jótettemről, mi a jó, ha nem ez?

            Kevés, ha pontosan szeretnék fogalmazni, azt írnám, kis hordónyi, a legkisebb hordónyi hiányérzet még gyötör és kínoz, ha ez a jó és az előbbi a rossz.

            A hátralévő pár sorban vagy egy oldalban végképp meg kell semmisíteni a rosszat, a Rosszat, hogy süllyedjen el, hogy kínlódjon, bűnhődjön, nem is sorolom.

            Még egy kis erő, még egy kis összpontosítás. Még egy kis ötlet, gyere ötlet, bármily apró vagy.

            Sétámat mesélem el. Rajna bal parti sétámat. S nemcsak a helyszín fontos, nemcsak az, hogy én sétáltam, hanem fontos, hogy sétám akkor esett, amikor már a Rossz című művemet megírtam, teljes egészében, s a Jó című alkotásomból is sokat.

            Jó című alkotásomban ott tartottam, hogy Tapsot kérek, folyamatos tapsot kérek stb.

            Mindenki sejtheti, milyen idegállapotban voltam. Cudarban. Én csak akkor érzek elégedettséget, ha bevégzek egy alkotást, de még nem fogtam hozzá egy újnak.

            A két mű között érzem magam a legboldogabbnak, oh, ha nem viselt meg volna az élet, még szerelemes is lennék ilyenkor, három szűzbe, három portugál szűzbe.

            Ne is álmodozzunk!

            Mert épp egy kész művemmel az agyamban sétáltam a Rajnánál.

            Már ott is szennyezik a környezetet. Hiába Nyugat-Európa.

            A Rajna-parti környezetszennyezésről szólok.

            Például egy cserje alatt láttam valami sötét rózsaszín tárgyat. De az egész partot vastagon beterítette a hulladék. A cserje alatt a sötét rózsaszín.

            Közelebb megyek, kár, hogy egyedül voltam, ez az, itt jön a vendég néni befalazott kérdése, magas a kőfal, a kérdés Magyarországon raboskodik, de a Rajnánál is belém vájja fogait és körmeit.

            Ám arisztokrata vagyok, s most nem a szenvedések regényét kell leírni, hanem egy utolsót döfni a Rosszba.

            Sötét rózsaszín tárgy a cserje alatt, egyedül odaosonok, lehet ez előhívótank is, színe alapján talán, félig a földben, mérete alapján is.

            Csak a rosszat győzzük le! Tegyük elfeledhetetlenné a jót!

            Nincs a füzet a kezemben, otthon fekszik a füzet a konyhaasztalon, pedig most szívesen elolvasnám a Rosszat, most szívesen elolvasnám a Jó elkészült részét.

            De az előhívótank nem segít ebben.

            Ha egyáltalán előhívótank az a sötét rózsaszín tárgy.

            Megrugdosom egy kicsit az előhívótankot, előhívótankot (?), aztán visszamegyek az útra, s töröm a fejem, hogy ajánljam fel mindenemet a Jónak, hogy csenjek el mindent a Rossztól.

            Itt a Rajnánál kell a Jót a mennybe repítenem. Megígértem s az adott szó még erős Európában, ha a környezetvédelem már le is győzetett.

            Elő kell varázsolnom valahonnan a megírt művemet.

            De hogyan, ebben a mocsokban? Lépni se lehet a hulladékok miatt.

            Ne gondoljuk, hogy csak szervetlenek, látunk itt sajnos zsiráfnyakat, oroszlánlábat, szív, nyúltagy, én haza akarok menni.

            Én nem azért olvastam Arisztotelészt, hogy most egzotikus állatok tetemeit, belső részeit vizsgáljam. Én Arisztotelészt olvastam, s mennyit értettem belőle! Sokat, mert magyarul volt.

            Magam vagyok a Rajnánál, tudom, hogy itt kell a Gonoszt legyőzni, de nincs a kezemben az írás, az én írásom, de mégis írás az is.

            Minden gyűlöletes, minden oly egyszerű, gazdagságot vártam a Rajna partján, de csak egy nyomorúságos szálloda terpeszkedett elém.

            Óh, egek, óh, istenek, a szálloda, a műanyag padlóburkolat, majdnem kitéptem a hajam, aludni nem tudtam, aludni nem mertem, féltem a többi szállóvendégtől, féltem az álmaimtól, s gondolkoztam, hogy kaparinthatom kezeim közé a Jót s a Rosszat, mely Magyarországon vagyon leírva egy füzetbe, s magam a Rajnánál egy pótágyon a plafon felé bámulok.

            Jajj.

            Még egy napot a szállóban töltöttem, a műanyag padlóburkolatosban.

            Tudtam, csak a Rajna partján jöhetek rá, hová kell a Rosszba végső döfést szúrni, de ehhez kellett a füzet, melybe nyugodt betűim rögzítették a Rosszat s a Jó nagy részét.

            Hazamegyek a füzetért, döntöttem el, majd a füzettel visszajövök a Rajna partjára, s itt legyőzöm a Rosszat.

            Újpiros volt az ég, ilyen színt nem láttam soha, újpiros volt az ég, mikor kipillantottam a repülőgépből, mely Budapestre repített. (Már órákkal ezelőtt búcsút intettem a Rajnának, a repülőgépen alig tudtam felidézni a Rajna színét.)

            Rohantam otthonomba a repülőgép-landolás után, gondolataimat a dőlt betűk gyötörték, A magyar helyesírás szabályaiból még a dőlt betűket is bele kell írni a Jóba.

            Oh.

            Útközben, a biztonság kedvéért berohanok még egy plázába, az egyik épp ott volt, csak át kellett menni a zebrán, szétnézek a plázában.

            - Átütőpapírt szeretnék vásárolni – szólítom meg az egyik eladót, a második legszebbet.

- Mit? – kérdez vissza.

            Zavarba jövök. De ezt még bele kell írni.

            - Átütőpapírt – válaszolom.

- Hangosabban, tagoltabban – kéri az eladó hölgy.

- Előtag átütő, utótag papír – nyitom ki a számat.

- S hány átütőpapírt kér? – érti meg végre.

- Nyolcat – mondom gyors számolás után. – Nyolc elég lesz.

- Hozom mindjárt.

            Az átütőpapír vásárlása után már nem álltam meg sehol, hazaértem, kinyitottam a zárat, megnéztem, nem maradt-e valahol égve valahol a villany még elindulásom előtt, de mindenhol lekapcsoltam akkor, sehol semmi nem világított, kezembe fogtam a füzetet, aztán rohantam a repülőtérre, éppen elértem az én kis repülőmet visszafelé.

            Hah.

            Eseménytelen utazás után itt vagyok megint a Rajnánál, de most kezemben füzet a Rosszal meg a majdnem kész Jóval, gondolkozzunk, hogyan lehet e két írásom segítségével végérvényesen elkülöníteni a világon a Jót a Rossztól.

            (Vettem itt egy német boltban egy olcsó mérőműszert, hátha majd szükségem lesz rá, de pár óra múlva el is dobtam, elég lesz nekem a Magyarországról hozott füzetem, meg a józanabbnál is józanabb eszem.)

            Rossz s Jó.

            Úgy írtam, írom meg mindkettőt, hogy semmi közös ne legyen bennük.

            Ez remek.

            Ha a Rosszba csak a rosszat írtam, a Jóba csak a jót, akkor ezt követően a világ eldöntheti bármiről, tárgyról, élőlényről, mindenről, a vizsgált egyed jó-e vagy rossz.

            Ha a vizsgált egyedet a Rossz címűből lehet levezetni, bármely mondatából, szavából, akkor a vizsgált egyed rossz, ha a Jóból, akkor a vizsgált egyed jó.

            Még valahonnan felhangzik egy okvetetlenkedő kérdés (aludttejes fiúcska, vagy ha nem ő, mert őt már eltérítettem a karmolászástól, akkor egy kosárlabdát pattogtató fiúcska teszi fel a tárgy utolsó kérdését):

            - Bácsi, miért nem írtad le csak egyszerűen, hogy Jó meg Rossz, pusztán e két szóból is mindent le lehet vezetni, nem kellett volna füzetlapokat betölteni a betűiddel.

- Idefigyelj gyermekem! – szólok a fiúcskához, aki kosárlabda-pattogtató vagy nem. – Esztétikai élmény, igen, az arisztokratáknak kötelességük ezt nyújtani, a nap mindig a mi arcunkat simogatja, az arisztokratákét, s én átadom mindenkinek a Rosszat s a Jót, nem érem be azzal, hogy egy darab papírra odamázolom festékkel JÓ meg ROSSZ, aztán vigyétek, én boldogságot is akartam adni, s nézd csak, ha nem írom meg a Jót, az aludttejes fiúcska soha nem látja Párizst.

 

 

 

           

           

 

           

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: XVIII.
Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában - © 2008 - 2025 - helyesiras.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat