Zságot András

 

Kalandozások a helyesírás világában / XVII.

 

        Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címének egy része, azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát A magyar helyesírás szabályait (2006), s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a műbe illesztésével írunk egy novellát vagy valamit.

        A tizenhetedik részben, ebben a részben a szabályzat 100. b – 107. b pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót beleteszünk, de igyekszünk.

        Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

 

Rossz

 

            Napsütötte délután volt a mai, icipici ború, icipici ború, s az sem az időjárásban, inkább az én bensőmben. Azt is írhatom, mindenkire jótékonyan sütött a nap a városban s a dimbes-dombos környéken egyaránt, mindenkire jótékonyan sütött a nap, aki ezt kívánta, s sétált egyet a szabadban. Aki úgy döntött, hogy még ma is limlomot rak egyik helyről a másikra vagy agyában vagy lelkében, e törékeny hadseregben szeretne rendet teremteni, az választhatta, hogy otthon marad s majd csak a farkasordító hidegben, hónapok múlva, lép a tiszta ég alá.

            Mennyien élünk itt mi, emberek! Emberek, mennyien élünk itt mi!

            Az egyik nyakatekert gondolataival küzd, a másik ügyefogyott eszméit szeretné megosztani a társaival, de még abban is különbözünk, vajon örültünk-e annak, hogy meleg nyár volt az idén, s újra csak, különbözünk abban is, a meleg nyarat a biztonságos szobában vagy a kalandos Balaton mellett töltöttük-e.

            Anna-Panna szép kislány, de van, akinek akkor tetszik, ha búbánatos.

            Kitaláltam valamit. Anna-Pannával gondolkozom Anna-Pannáról.

            Van, akinek akkor tetszik Anna-Panna, ha búbánatos Anna-Panna.

            Van, akinek akkor tetszik Anna-Panna, ha ő maga, tehát Anna-Panna szemlélője búbánatos.

            Így vagyunk a gizgazos melegággyal is. Vagy ha nem így, hasonlóan.

            Az idegen a melegágyban észreveszi édes-búsan a legkisebb gyomot is, a gazda a méteres gazra is legyint, ah, semmi az.

            De fordítva is írhatom, ha szeretnék.

            A gazda a melegágyban észreveszi édes-búsan a legkisebb gyomot is, az idegen a méteres gazra is legyint, ah, semmi az.

            Bár még sok hasonló szórakoztatná elmémet!

            Igaz, ha lélekszakadva a gizgazok világában rohanok csak amiatt, hogy a hírnév hulljon anyja nevelte fejemre, akkor a forgószél felrepíthet a legismertebb bajnokok közé, de az éjszakai álmai eszeveszett, traktor szántotta képződményhez hasonlítanak majd.

            Hiányzik nekem ez a hercehurca.

            Előbbi mondatom végére illeszthettem volna a pont helyett kérdőjelet is.

            Öt éve terefere a pályaválasztásról. Már akkor is öreg voltam, vénséges vén, de ímmel-ámmal elfogadtam egy ugyancsak vénséges vén embernek invitálását.

            Nem a saját pályaválasztásom volt a tárgy.

            Egy baráti kézfogás kettőnk között arra kötelezett nem sokkal a pályaválasztási terefere előtt, hogy majd igenis látogassam meg őt egyszer, s beszélgessek vele, kinek milyen irányba kell indulnia a munka világában.

            Hidegvérű eszmecsere volt.

            Nemhogy sör, még söröspohár se volt ott, teljes koncentráció, előbb az általános iskola hatásait boncolgattuk, majd a középiskoláét, megegyeztünk abban, Magyarország döntően ipari ország.

            Megegyeztünk abban is, egy ipari országban egy ember átlagosan legfeljebb három szakmát próbálhat ki, többre nincs lehetősége.

            Mendemonda, hogy egy agyafúrt fiatal minden kaput kinyithat, s így addig váltogatja életének tereit, ameddig szeretné, akár öregségéig is vándorolhat, akár haláláig is.

            Én is három utat nézhetek meg.

            Mégiscsak saját pályaválasztásomhoz érünk.

            Ha nem leszek hírneves, hírneves író például, akkor még lehetek szavahihető adminisztrátor, s ha itt is leküzdhetetlen akadály áll elém, választhatom az életképes ügyvédi pályát.

            Miért ne?

            De most először híre-neves író lennék.

            Én idegenkedem a fidres-fodros mondatoktól, a magánéletben is, az írói munkásságom során is. Sakk-matt, egyszerű beszéd, én ezt szeretem, s ha látom a szántóvetők arcán az egyetértő mosolyt, akkor egyszeribe elfelejtek minden addigi ártó, bántó kritikát, s úgy érzem, helyes döntést hoztam.

            Hébe-hóba betör lelkembe egy átvitt értelembe vett árvíz, olyankor sodródik minden, a szántóvetők egyetértő mosolya is, egyedül maradok a pusztulás közepén, rúgkapáló lovakkal, a legnehezebb pillanatok, nem kapaszkodhatok senkibe és semmibe, lidérces órák és napok.

            Ekkor jő egy kérdés a távolból, ne vizsgáljuk meg, milyen más örömöket kínál a világ a művészeteken kívül?

            (A képzeletbeli hadsereg helyreállítja az árvíztől pusztított bensőmet, szervezett, pontos, szakszerű végrehajtás, mint egy szépen érett gyümölcs, olyan leszek annak, aki veszi a fáradságot, s kutakodik most a nemrég árvíz mosta régióimban.)

            Három út mindenki előtt, s mondhatom, én több mint egy évtizede lanttal a kezemben élek.

            Ilyen-olyan lanttal.

            Több mint egy évtized.

            S közben mennyi csihi-puhi, mennyi olvasó lány – az író ember általában örül, ha olvasó lányt lát, de az én olvasó lányaim mindig azt mondták, egytől-egyig, a barátom kölcsönadta könyvet holnapra el kell olvasnom, így lehetsz te – fordult hozzám valamennyi olvasó lány -, lehetsz te a legigazibb magyar író, én most nem adok neked egy árva csókot se, mert olvasnom kell.

            S így lett, icipicit, aprócska csókot se adtak, olvasnak az olvasó lányok valamennyien, engem a búbánat a pályaudvarra űz, ott megnézem, mikor indul az első gyorsvonat, hányaveti módon el is helyezkedem az egyik ülésen, közben megidézem olvasó lányaimat, s természetesen eddigi molyrágta életemet is.

            Írok.

            Suhanó gyorsvonat, menekülés olvasó lányaimtól, egy porhó borította hegygerinc a távolban, de én csak arra gondolok, bezzeg olvasó lányaim izegnek-mozognak Ista-Pista kezei között, akkor nem szabadkoznak azzal az olvasó lányok, hogy vissza kell adniuk a kötetet, nem érnek rá a csókra.

            Írok.

            A bal kéz a toll forgatására van, a jobb kéz bánatos szívem simogatására.

            Ista-Pistát csókolják az olvasó lányok, irul-pirul minden hölgyike, de ha rám tekintenek szemeikkel, úgy érzem magam, mint érzi magát az aszály sújtotta kukoricás, bűntelen vagyok és mégis bűnös.

            Jobban kellett volna gazdálkodnom az égből lepottyant vizekkel.

            Írok. Írok, írok, írok.

            - Írd le fiam százszor, hogy írsz!

- Le is írom, édesapám, hadseregek küldhetik a behívót harcra, háborúra, piff-puff, én el nem mozdulok asztalomtól és székemtől, erős favágó vágta ki asztalom és székem fáit, ügyes asztalos készített belőlük bútort, én nem megyek csatába, a csihi-puhit odaajándékozom az összevissza járónak, össze-vissza, céltalan, a hencegőnek.

            Írok.

            Az óriási parasztházamból életem végére szoba-konyhás panellakás marad, majd megláthatják, izgalmasabb lesz az életem, mint az öttusa bajnokának, mégis az én életem lesz a legizgalmasabb, a széken ülve, az asztalon írva.

            - Jó – mondja erre az izgő-mozgó csigabiga -, ebben nem vitázunk veled, hogy választhattál volna más életet is, a csúszómászók életét is, abban se vitázunk veled, hogy most már halálodig írod a sorokat a papírodra, tíz forint bérért, de azt még meg kell magyaráznod, miért adtad ennek az írásodnak azt a címet, hogy Rossz.

- Orvosi titoktartást várhatok tőled? – kérdezem az izgő-mozgó csigabigát.

- Orvosit? Jaj. Jaj, de sutára sikeredett kérdések! Oh, milyen érthetetlenek ezek az írók itten! Ha halálodig írsz, előbb-utóbb úgyis le fogod azt is írni, s ország-világ olvassa majd, miért Rossz ennek a kis förmedvényednek a címe, aztán hiába fogadom, hogy sírig hallgatok erről, ha te magad kotyogod majd ki, ha már semmi ötleted nem lesz, azért hogy csábítsd az esztergapad mellől a könyvesboltba az esztergályost.

- Én mégis szeretném, ha nem te mondanád el édes-bús hangodon az én titkomat másnak.

- Jó, erről nem fecsegek a szántó-vető embereknek, a piros-fehér-zöld zászlót lengetőknek, de még annak a tolvajnak se, akinek kedvenc zsákmánya a színesfém. Senkinek, senkinek nem beszélek, se az eddig felsoroltaknak, se az eddig nem említetteknek.

            Kezet ráztunk.

            Orvosi titoktartás. Én láttam a legtöbb orvost életemben.

            Kezet ráztam az ígéretet tett csigabigával. (A többi csigabigák nem is szóltak a csodálkozástól, szerintem lélegzeni is elfelejtettek, pár perc múlva ocsúdtak fel álmélkodásukból, akkor elslattyogtak rabló-pandúrt játszani.)

            Rossz.

            - Azért Rossz a címe, mert rossz az, amit írok. Talán a következő, a tizennyolcadik nem Rossz lesz, hanem Jó, de addig még el kell olvasnom egy tanulmányt a sík-domború lencsékről.

            Izeg-mozog itt mindenki, azt hiszik, a kéj majd kigyógyít a mumpszból, a kéj segít megelőzni a mumpszot, rúgkapál egy egész világ, az egysejtűtől az emberig, ki hogy teheti, vadászik a minél hosszabban elnyújtott örömre, mezőgazdasági árutermelés ezeknek unalmas iskolai tanulnivaló.

            Csak az az izgalmas és szóra érdemes, ki irult-pirult jobban az elmúlt héten, tyúkom-búkom, én meg csak azt értem, min nevettek az emberek 2000-ben, de a 2010-es esztendőknek nemcsak a vicceit nem fogom fel, de még a 2011-ben rajzolt háromszög se háromszög alakú nekem. Nekem, nekem.  Az ám, hazám.

            Én csak a számítógép ellenőrizte nyomtatványokat nézem át fürkésző (s egyébként barna) szemeimmel, nekem, a XV. századi szellemnek, nem jó, nem jó, újra, máshogy, nekem, a XV. századi testtömegnek az ember egy drágakő. Főként most, e pár napban érzem így, mikor talán végre rám mosolyog a dércsípte levél, igen, a nyár magvaváló, húsos meg minden színben pompázó gyümölcseivel csak jövő május után bontja ki virágait, de addig még átevezünk november, december, s még utána több hónap harminc-harmincegyein, huszonnyolcain.

            Rám most csak a dércsípte levél mosolyog, de XV. századi testtömegemnek ez olyan sejtfrissülést hoz, hogy az ugribugri nyulacskának a szemgolyója úgy előremered, mikor meglát engemet, hogy én hangos kacagásban török ki a nyulacska láttán.

            Mikor kacagtam utoljára ekkorát?

            A XV. században.

            Mily sok betűt kell még leírnom, vigyázva arra, hogy a betűket úgy illesszem egymáshoz, hogy értelmes szó keletkezzék, se rövidebb, se hosszabb ne legyen, pont egy szónyi, értelmes szónyi. S ekkor még nincs befejezése nagy ívű művemnek, áh, a szavakkal ugyanúgy kell eljárni, egymás mellé kell illeszteni, kis közökkel elválasztva őket, szavak egymás mellett, nem hányavetiek, nagy a kockázatom, már a betűknél, ha egy betűvel többet írok egy szóba, akkor nem lesz szó, nem lesz mondat se, s rossz lesz az egész épület, rossz, mint művem címe.

            Icit-picit vissza.

            Rám mosolyog a dércsípte levél, mosolyg, bár dércsípte, de levél, de mosoly, nekem csak a levél is elég volna, nekem csak a mosoly is elég volna, dércsíptével együtt, levél, mosoly kézen fogva, piros-fehér-zöldet fú egész Európára, fú egész világra.

            Mosoly, levél, bár dércsípte, lankadt szívem felpezsdíti, a csúszó-mászó kisgyerekben se tehetetlen ellenséget látok, hanem a jövő nagy futballistáját, a jövő nagy geodétáját. (Vagy-vagy.)

            Bár akár…

            Bár akár futballistáját és geodétáját. 2020-ra, 30-ra? Bármi. Még sikerülhet a gyermeknek a futballistaság s a geodétaság együtt.

            2030-ra itt örök nyár lesz, szélviharok nélkül, az eső csak éjjel esik, reggelre hatalmasra nő az uborka.

            Késő őszi boldogság nekem ez a dércsípte, mosolygó levél.

            S csak emiatt nevezek minden embert drágakőnek. Tegnapelőtt még gizgaz volt énnekem minden két lábon járó gondolkodó, de nagyszüleim szúette bútorainak társaságából kiléptem az egészséges, tiszta levegőre, a mendemondák közül a harcos, valódi természetbe, csinn-bumm, s ott volt a százezer élő lény, s ott volt az egy dércsípte, mosolygó levél.

            Emiatt lett drágakő az ember. Emiatt lett drágakő az ember az én szememben.

            A világ búbánata tovaszáll, de a mosolygó levelet őrizni fogjuk, mindannyian láttuk, ha le kellene, milliárd ember ugyanazt a levelet rajzolná, s a mosoly a levélnek ugyanazon a részén ülne.

            Drágakő az ember.

            Munkások szervezte nagy vigadalomba vagyok hivatalos holnapra.

            Az én jókedvem gyorsan elszáll s lassan jön, Ázsiából jön, vad arcú rokonaimtól, mire ideér, oh, mint a fény a napból, még hosszabb idő, az én örömöm sánta gebén érkezik Ázsiából.

            Az én örömöm nem időz hosszan limlomos városomban, nálam se, gyors nyílként száll tova, az Adriai-tenger partjára.

            Miért mondom mindezt?

            Csak amiatt, ha holnap el is megyek munkásaim közé, elképzelhető, sakk-mattot kap a jókedvem már az odaindulás előtt, mikor belépek az ajtajukon, már rúgkapálnak agyam mérgezett csikói agyamban, s nem azt mondom majd mindig egyenes tekintetű munkásaimnak, drágakő az ember, hanem egészen mást.

            De most még felfelé ívelt ajkam, drágakő az ember, mást nem is igen tudok kiejteni ezen a vidám szájamon.

            Így van ez, boldogságában mindenki megbocsát, a gondatlanság okozta gyilkosságok felmentést nyernek, tán még a Kúriánál is, de eltelik egy hét, vagy ha egy hét nem telik el, eltelik egy hónap, s a gyilkos felmentését felül kell vizsgálni, boldogságunkban felmentettük, de szomorúságunkban el kell ítélni.

            Így vagyok én is.

            Most mondhatom, drágakő az ember, mondhatok én minden szépet, hogy míg csak élek, csak az embert szeretem, még a halálos ágyamon is, de jön egy apró semmiség, gyermekek rabló-pandúr játéka, s az embert kihányom a szemétdombra, átkozom élősdi fajtáját.

            Írhatok-e boldog szívvel ó betűt, ha holnap ugyanígy szemétdombra hánynám ó betűmet, mint az embert.

            Mert mag elutazom, Magyarország fővárosába, benézek a cukrászdákba, látom, hogy tereferél gazdag a gazdaggal, de a holnapi utazás már másképp ér véget, nem nézek be, csak szerzek valahonnan egy téglát és bedobom a gazdagok közé, általános riadalmat keltve.

            Elmondhatatlanul kockázatos azt hirdetni, az ember drágakő, bízni kell benne, s csak a gizes-gazos lelketlen robotot, a számítógépet kell felülvizsgálni.

            Jő a holnap, a holnapután, s az egy hét múlva csinn-bummja, tükörbe kell nézni ezredes úr, reggelente, ma az Ön csókját várja epedve a szomszédnak az eladósorban lévő leánya, de holnap nem, holnapután megint, aztán megint nem.

            S amikor nem az Ön csókja kellene az eladósorban lévő leánynak, akkor se lehet a kispárna langyosságába beletemetkezni, nem lehet dolgozni nem menni, amikor éppen senkinek se kell se a frizuránk, se a járásunk, se a határozottan határozatlan mondataink, akkor se lehet azt kiáltani, a mai napon én cirkuszi akrobata leszek.

            Önnek feladatai vannak, ezredes úr, akkor is, amikor a munka illata nem kellemes.

            Rossz.

            Átkozottul rossz.

            Olvassák csak újra, egy jó író, ki tudja, hányszor végigolvassa önnön ostobaságait, egy jó olvasónak is legalább háromszor el kellene olvasni mindent.

            Nemcsak a Nemzeti dalt, nemcsak a Talpra magyart, de a regényeket is, a szovjet regényeket háromszor kell elolvasni itt ebben a szerencsétlen, kis hazában.

            Háromszor kell elolvasni a nagy szovjet regényeket.

            - Ez vicc? – kérdi a két utcával arrébb lakó örmény származású papírkereskedő.

- Nem vicc – válaszolok mosolyogva -, hogy is mernék én a magam félelmeivel viccelődni a nagy szovjet birodalmon.

            A nagy szovjet birodalom utódja a nagy orosz birodalom, most is él, s ki tudja, hogy reagál a szovjet viccekre.

            Biztosan nem úgy, hogy piros-fehér-zöldre festi városom minden forgalmas útkereszteződését.

            Én nem viccelek az oroszokkal, a németekkel se, esetleg olyan népekkel igen, melyek jóval kisebbek a magyarnál, s nagyon távol vannak.

            De ilyenekről nemigen tudok, hírneve egyiknek se ért el nyolcadik emeleten raboskodó fülembe. (A fülem mellett egyéb testrészeim is a nyolcadik emeleten raboskodnak, ne gondolja senki, hogy a fülem különvált attól az okos fejemtől.)

            Rossz, rossz ez a művem, pocsék, úgy is írtam, hogy rossz legyen, mutassák meg bárkinek, mindenki azt fogja rá mondani, holtág, a szemétdombra vele. (A szemétdombra vele, mint általában a holtágakkal.)

            Ám ha ma valakinek véletlenül tetszik, olvastassák addig vele, míg azt nem mondja rá, limlom.

            Küldetésemet teljesítettem, Rossz, rosszat írtam, híre-neve sokáig fennmarad, szándékosan rosszat még ki írt? S én komolyan írtam rosszat, az iparos sík-domborúra csiszolhatja lencséjét, de ő szándékosan nem ronthatja el, mert megverik, szándékosan csak én teremthetek selejtet, én, az író, de én is csak a legvégén vallom be, szoba-konyha, semmit se ér az egész, minden magyarázat és ömlengés hamis volt, rossz, rossz, elégetnivaló.

            S milyen a jó? S tudok-e jót írni?

            Nos, olvassák figyelemmel a tizennyolcadik részt, abból megláthatják, mi a jó, a szándékos jó, az előre eltervezett jó, s összehasonlíthatják ezzel, melynek már a címe is figyelmeztető volt, azt adtam címéül ennek, hogy Rossz.

 

 

           

           

           

           

 

 

           

 

           

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: XVII.
Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában - © 2008 - 2025 - helyesiras.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat