Zságot András

 

Kalandozások a helyesírás világában / XIX.

 

        Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címének egy része azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát, A magyar helyesírás szabályait (2006) s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a műbe illesztésével írunk egy novellát vagy valamit.

        A tizenkilencedik részben, ebben a részben a szabályzat 116 – 125. b pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót beleteszünk, de igyekszünk.

        Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

 

Futball

 

            Végre a futballról írhatok.

            Mindig is erről szerettem volna.

            A futball, húha, most már jóval több mint százéves. Tehát attól nem kell tartani, nem tudom kitölteni az előttem álló pár üres oldalt.

            Száz év, nézzük, egy ötéves gyerekről is hány órán keresztül tud beszélni szerető anyja, száz év sokkal több, mint öt év, s az egy gyereknél is több a tizenegy sportoló, az egy gyereknél több a huszonkét sportoló (két csapat), de egyszer összeszámolom, hány csapatot, futballcsapatot jegyeztek be 1900 és 2000 között.

            Az öttusa is szép sport, de nekem ez a kétszer negyvenöt perces csoda, varázslat többet jelent, mint a legfinomabb étel, a legfinomabb ital, ha választani kell egy napon, legfinomabb étel vagy labdarúgás, a labdarúgást választom.

            (Hallottam egy olyan emberről, lehet, hogy nem igaz, aki 116 napi éhezést vállalt, hogy nézőként jelen lehessen az 1974-es vébédöntőn.)

            Futball.

            A szakmunkásképző intézetben az elsősök ugyanúgy szurkolnak, mint az egyetemeken az ötödévesek. Ha labdarúgó mérkőzést közvetít a tévé. Megérdemelné a futball, a sok gól, a sok szöglet, a sok szép jelenet, hogy kétnyelvű legyen írásom róla, a labdarúgásról, keveset érő szövegeket is kiadnak két nyelven, a futball pedig jutalomra érdemes a sok gól, a sok szép jelenet miatt.

            Akik szeretnek engemet és/vagy szeretik a futballt, azok lélegzet-visszafojtva figyelik, mi keveredik ki végül abból, hogy a futballról írok, hogy ebbe a fába vágtam belé a fejszémet.

            Aki szeret engemet, azt megnyugtatom, az asztal lapja ugyanaz, mint hónapokkal ezelőtt, amikor ugyanitt azt a gyönyörű szép verset írtam, itt, nem máshol, tehát ez bizakodással tölthet el mindenkit, kincskereső személyem nem vall szégyent, nem fognak kéthetenként engem hatökörnek nevezni, miután az utolsó írásjelet is kitettem Futball című alkotásomban, a végére.

            Főtengelyt esztergál egy ügyes munkás, tízpercnyi szünetet engedélyez néha magának, olyankor felhív engem telefonon, ráncba szed, de hasznos tanácsokkal is ellát, most például nemrég azt mondta, ha másodmagammal kimentem volna Angliába, sokkal pontosabb címet adhattam volna mostani remekemnek, nem azt, hogy Futball, hanem már a címben is szűkíthettem volna a témát, így jelentősen lerövidíthettem volna a bevezető részt.

            Én az elmúlt években senkivel vitába nem szállok, ki tudja, mikor leszek albérletet kereső, mikor szorulok a főtengelyt esztergáló segítségére, ha nagyon jár a szám, majd ha ágrólszakadt leszek, elfordul tőlem századmagával az esztergályos, s akkor sírhatok, zokoghatok egy hajléktalanszállón, de ott is egyedül leszek, mert minden hajléktalant befogad valaki, csak engem nem.

            Szűkítsünk!

            Négyoldalas bevezető, négyoldalas főtéma, négyoldalas elköszönés, tizenkét oldal, esetleg hárommal több, esetleg kis átcsoportosítás a részek között, az elejét kurtítjuk, a közepét megnyújtjuk, de a tizenöt oldalt nem szívesen lépem át.

            (Egyetért az előbbi bekezdéssel a főtengelyt esztergáló, itt nagy tévedés nem következhet bé, ő lesz a menedékhelyet nyújtó, ha továbbra is jól viselkedem.)

            Írok a fociról, azt szereti az esztergályos, úgy írok, ahogy ő szeretné, tíz deka vaj az ajándékom naponta tőle, no és az ígéret, ha utat tévesztve vadonba jutok, ő megkondítja a falu harangját, s így hazatalálok, nem esznek majd meg a farkasok és az elcsatangolt medvék.

            Kezet fog velem az esztergályos, végre nem egyedül szorongok, végre leltem egy barátot.

            (S akkor még nem beszéltem a cseh vízvezeték-szerelőről, világlátott ember, egy új, tizenkét emeletes házban ő egyedül mindent elvégez, beköt, az első lakók, az első beköltözők javasolják az állami vezetőknek, tüntessék ki a cseh vízvezeték-szerelőt, oly pontosan végezte feladatát.

            Ez a cseh vízvezeték-szerelő azt mondta, ha a futballról egy olyan novellát írok, hogy az egyik szeme az olvasás közben sírni fog, a másik meg nevetni, akkor ő is barátjává fogad, s két baráttal már egy 20 főnyi gengszterbandát is megijeszthetek. (Az első barátom az esztergályos, remélem, nem felejtették még el.))

            Szűkítsünk!

            Egyszer már felszólítottam erre magamat, de még továbbra is a futballról írok, nem tudni, hogy végül a koreai futballról-e vagy Pelé egyetlen cseléről.

            Se nem a koreai futballról, se nem Pelé egyetlen cseléről. Elárulom.

            Sok munkát igényelne az előbbi, koreai futball, jövő hétfő reggel azzal kezdhetném, hogy utazhatnék fel Pestre, hogy vegyek egy koreai nyelvkönyvet, legalább alapfokon meg kellene tanulni a nyelvüket, ha a futballjukról szeretnék írni.

            Ha az ember eleget tesz a feltételeknek, sikerrel jár. (Az iménti mondatot csupa nagybetűvel írnám, ha nem lenne túl hivalkodó, az ember büszke az aranyigazságokra, főképp, ha az ő elméjében születnek meg.)

            Koreai futball nem – ha mégis erről írnék, mindenkinek szemet szúrna, miből volt rá pénzem, hogy koreaiul tanuljak, amikor folyton panaszkodom, oly szegény vagyok, 5 évenként tudok bordélyházba menni, akkor is csak fanyalgás a vége, a legszebbet megfizetni csak álom nekem ott.

            Koreai futball nem.

            S Pelé egyetlen csele? Ne erről írjak? Hogyisne, még majd eszébe jut a legnagyobb ma élő magyarnak, hogy hazafiatlan vagyok, s Puskás helyett Peléről írok.

            Se koreai futball, se Pelé.

            Csak futball.

            Én tudom, miről szeretnék írni, csak nehezen árulom el. Játsszunk egy kicsit, játsszunk egymással, emberek! Játsszanak velem vagy hallgassák, ahogy én játszom.

            Ötvenként másodpercnyi szünet.

            Búúú. Addig minden ember elgondolkozhat, a szünet alatt,s mindenkinek eszébe juthat életének legnagyobb bűne. Feloldozás nem jő, ötvenkét másodperc alatt nem tud senki még feloldozni is, ötvenkét másodperc alatt csak búsulni lehet.

            Búúú.

            A magyar futballról fogok írni, a magyar futballról fogok szólni. Több mint ezer esztendő Európa szívében, ezt se Korea, se Pelé nem mondhatja el magáról. A magyar futballról írok, nem utazok Koreába tanulmányútra, külföldre utazik majd mindenki, aki vasalt ingű, én szobácskámban két hordó bor társaságában megírom ezt a nagy mondanivalójú alkotást.

            (Bár ha elutaznék külföldre mégis, nem hallanám az utcán a városban 15 naponként a hátam mögött, semmittevő, ez rám vonatkozik, elutaznék Koreába, s mégis dicsekedhetnék mindenkinek, nem csak otthon ülök a tévét nézve.)

            (Mégse dicsekedhetek, nem dicsekedhetek soha mindenkinek, bármilyen figyelemre méltó eredmény fűződik a nevemhez, például egy százszorszép királykisasszony csókja, nem dicsekedhetek mindenkinek, mert mindenki nem hallgat meg. Sőt, a kegyetlen és minden jelzővel ellátott valóság az, hogy senki nem hallgat meg. Unalmasan öreg, öregen unalmas vagyok, mindig is az voltam. Egy nagy halom kavics a napi bérem.)

            Magyar futball. Tegnap másodrendű, bízzunk benne, hogy holnap elsőrendű. Magyar futball. Én 9 havi boldogságomat ajánlom fel a magyar futball felvirágoztatásáért. Sőt, ennél is többet, negyvennyolc órás boldogtalanságomat.

            Ezekben a napokban a magyar futball kapcsán azt kérdezik legtöbben, kijut-e a válogatott a 2014-es világbajnokságra. Helytáll-e a csapatunk a selejtezősorozatban? Sokmilliós nép, tizenegy kiemelkedő képességű labdarúgót kell pályára küldenünk, ha jön a mérkőzés, ha jönnek a mérkőzések.

            Tizenegy labdarúgó, tizenegy sportoló. (Néhány hónappal ezelőtt nyolc aranyérmet nyertünk a londoni olimpián, az olimpiai győzelemhez több energia kellett, mint egy sikeres vébé-selejtezőhöz, labdarúgásban.)

            Selejtezőmérkőzések a labdarúgásban, a világbajnokságért.

            Hány évenként születnek zseniális sportolók egy országban?

            Ha ötévenként, az nem jó, négyévenként rendeznek olimpiát is meg mindent, úgy ünnepelhetjük győztes fiainkat és lányainkat, ha négyévenként megszületik egy-egy jó úszó, vízilabdázó meg futballista.

            Mindenki szurkol a fiúknak. (A parlamentben ugyan most tárgyalnak a földről, a magyar földről, de a városiaknak fogalmuk sincs arról, fontos-e ez, száz hektár föld vajon mekkora, vajon mennyi búza terem rajta, kevés a mezőgazdász, inkább a televíziót nézi a magyar ember, s szorít a válogatottért.)

            Száz hektoliternyi sör elég-e annak a húszezer embernek, aki megnézi a magyar—törököt itt Budapesten? Nagy tömegek hátat fordítottak a mezőgazdaságnak, lett belőlük semmirekellő, csak a foci meg a kocsma, világot járt nagynéném borús képet festett a magyar jövőről. Elrettentő képet.

            - Egy csomó retek ötszáz forint lesz, de majd azt is a lengyelektől kell behozni, mert itt már mindenki irodában dolgozna, a fiatalok meg csak kábítószereznek, s a mindent megvetés, az a követendő példájuk.

- Meg az urat játszás – teszem hozzá, egészítem ki nagynénémet.

            Mindketten csak azt mondtuk a másiknak, mit az újságok írnak. Hiszünk az újságoknak, minek nem hiszünk mi? Minek nem hiszünk mi?

            De elkanyarodtunk a futballtól! Pedig már lépkedtünk biztos lábbal előre, magyar futball, aztán vébé-selejtező, aztán magyar—török összecsapás, de ekkor jutott eszembe a magyar vidék.

            Még jó, hogy nem a hat vegyértékű molekula jutott eszembe, mert onnan nehéz a visszaút a magyar—törökhöz.

            Október közepét írunk, 2012-ben, hidegednek, hűlnek az estéink, egy rakás fa, ingyen, most minden kertes házban vigadalmat okozna, ingyen befűteni, mily boldogság az, ingyen befűteni mondjuk csütörtök estére, s kellemesen ébredni péntek reggel.

            De ingyen nem ad rakás fát senki senkinek ma hazánkban, a mesék a gyermekkor részei, hétfejű sárkányok meg ingyen rakás fák.

            Ilyen hidegben kell focistáinknak kifutni a zöld gyepre, a nagyot akaró közönség is didereg, de ők felvehetnek kabátot, s az ő előnyük, hogy nem kell futkározniuk másfél órát.

            Szép lassan csordogáltunk idáig, de most már tudja a gázcsőfektető kisiparos is, magyar foci lesz ma az olvasmány, a legfrissebb magyar foci. Amikor ennek az egésznek, amit most írok, a címét kigondoltam, október 15-ét mutatta a naptár.

            Elárulom, október 15-e hétfőre esett.

            A múlt pénteken legyőztük az észteket 1-0-ra, ezt a péntek esti észt meccset fél szemmel figyeltem, akkor még nem sejtettem, hogy pár nap múlva a fiúkat fogom megörökíteni tollammal.

            Pénteken legyőztük 1-0-ra az észteket Észtországban, a románok 1-0-ra győztek Törökországban a törökök ellen. Kedden az 1-0-ra nyert magyarok találkoztak az 1-0-ra vesztett törökökkel.

            Találkoztak – mondom.

            S most lesz érdekes, mert egyszer múlt időben írok, egyszer jövendő időben. Ha már kötve kezem, s nem írhatok a kétpetéjű ikrekről egy megrázó drámát, akkor legalább az időket váltogatom.

            Hétfőn is írok, kedden is írok (kedden volt a meccs, kedden lesz a meccs, a magyar—török), szerdán is írok, csütörtökön is írok, pénteken is írok, szombaton is írok, mindig írok, lehet, hogy pellengérre állít majd az Írószövetség minden tagja, de ha így tesznek, ha így is tesznek, nem lelkesültségem hiányát büntetik.

            Aki munkába lép, annak mindig alá kell írnia a létszámnyilvántartót (komolyabb üzemekben). A tökkelütött írók három hónaponként kötelesek egy levelet írni valamelyik szerkesztőségbe vagy kiadóhoz, a háromhavonként írt levél arra szolgál, lemérik az írók ellenőrei, hogy telt az író elmúlt három hónapja.

            Ha vidám a levél, az író rosszul jár, minden kritika egy évig azt harsogja róla, hogy ő tizenötödrangú, a magyar irodalom nem kedveli a derűt, a derűst, szomorú levelet kell írni, akkor a magyar irodalom húszfőnyi vezetősége állást foglal, felterjeszt, beterjeszt, s a szomorú író rövid időn belül állami kitüntetést vehet majd át.

            Kedd este meccset közvetít a tévé.

            Magyar—török.

            A tagbaszakadt Szalai lesz válogatottunk egyetlen csatára. Lő-e gólt Szalai kedden?

            A kedd reggeli lapokat végigfutom. Közben ötlött eszembe, fel kell hívni Szalai barátomat (névrokona a válogatott csatárnak), Szalai barátom tévéantennát szerel, este hatra meghívtam, állítson be mindent a készüléken, legyen a képem színgazdag, ha esetleg ötágú villámok csapkodnak este, ne zavarjon ez se az élvezetben.

            Szalai barátom ezermester. Száztizenhat napi munkát fél perc alatt elvégez. Gyönyörűvé vált a kép, s száz forintot, semmit nem kért.

            Szalai barátom ezermester.

            Amiként Szalai csatárunk is az.

            1-1-es állásnál Szalai csatárunk gólt lőtt a török kapuba.

            De előtte szólni kellett volna Koman barátomról. De Koman nevű barátom nincs. Pedig Koman lőtte az első magyar gólt, Szalai a másodikat.

            Koman, Koman. Ha az ember százszor mond egymás után egy tulajdonnevet, akkor az illető gólt fog lőni a törökök ellen – én hiszek ebben, s a meccs előtti vasárnap déli elfoglaltságomul azt választom, hogy öt ujjammal számolom, mikor mondom századszor, Koman.

            Koman, Koman, Koman lőtte az első magyar gólt a törököknek.

            De ekkor már 1-0-ra vezettek ám ők, az ellenfél. Koman csak egyenlített.

            Koman gólja könnyen védhető lett volna, egy ötödik rendű óceániai kapus is megfogta volna.

            A török kapus beengedte.

            1-1.

            Eztán érkezett Szalai barátunk.

            S harmadiknak Gera barátunk.

            Ha egy negyedik osztályos így lelkesedik a labdarúgásért, mint én, tenger virág a lába elé, ünnep, s kilenchavi szobafogság annak, aki csúfolni meri.

            Ámde, ha én lelkesedek így a labdarúgásért, ha én lelkesedek így a labdarúgásért, mint én, mint én eddig, hogy itt felsorolom a góllövőket, s ki tudja, még mit tervezek, akkor énnekem nem jár ünneplés, diadalmenet, ováció, én már öreg vagyok, hetvenöt centiméteres a szakállam, büntessenek engem úgy, mint büntetik azt, aki csúfolja a negyedik osztályos lelkest.

            Az iskolaudvar már a messzeségbe veszik, én soha nem válok gyermekké, karöltve én már soha nem vonulok a barátaimmal a zöld mezőkön, a barna és zöld erdőkben.

            De itt tornyosul előttem a magyar—török. Ígértem, mint híradó, pontos leszek, még azt is leírnám, hány napraforgó kell a szurkolók élelmezéséhez, de néha, mint a fát vágó szigorú erőnek, megpihenni muszáj, s a szuszogás közben egy huszonnégy tagú kevercs megdöbbent.

            Huszonnégy tagú kevercs, közöttük látni raktártellenőrzőt, de sünt is, ők figyelmeztetnek, csak ne írjak egyszer múltat, másszor jövőt, aztán jelent, baleset-előidéző tett, mint a kisbetűvel írt tulajdonnevek, írjak végre egy normális regényt, hosszabbat, mint a XIX. századi általános.

            Kapkodó kezem eddigi kéziratokat összerendez, a huszonnégy tagú kevercs egynapi gondolkodásra kényszerít.

            Kevercs emberekből, emlősállatokból, a természet csodája, ajándéka.

            Kevercs, ha majd egyszer számítógépem lesz, s a szövegszerkesztő programba beleírom, kevercs, pirossal fogja aláhúzni, én pedig háromlábú székemen tűnődhetek a képernyőt bámulva, a kevercs szót szabad-e leírnom.

            Szabad-e a futballról írni, hetedízben kérdem magamtól, de csak első ízben vetem papírra a négy szót. Szabad-e a futballról írni?

            Én az úttörő szerepéről álmodozom negyven négyszögöles kertecském sarkában.

            Úttörőnek nevezne egy professzor az Egyesült Államokból vagy Angliából, az Egyesült Királyságból, megelégednék aznapra.

            Észrevesz egy munkavállaló engem a hajdúnánási szürkületben, amint könnyem a földre hull. (Szövöm álmaim az úttörőségemről, de a hajdúnánási városházára rátekintve véget ér a Minden, véget ér a Szép, véget és az Öröm, kárvallott tán igen, úttörő sohse.)

            Egy hajdúnánási munkavállaló nyakon csíp a hajdúnánási éjszakában, álmodoznék én Hajdúnánáson is, álmodoznék negyven négyszögöles kertecskémben is, annak sarkában, úttörő, futball, de a hajdúnánási munkavállaló a fejét ingatja.

            - Nem, nem – még tetejébe beszél is hozzám a fejét ingató hajdúnánási munkavállaló, s nem egyetért terveimmel, hanem azokat apró forgácsokká darabolja -, nem, nem, szó sem eshet úttörőségről, harmincnapi álmodozást engedünk neked a negyven négyszögöles kertecskéd sarkában, de a harminc nap letelte után összekötözünk téged s egy 40 köbcentiméteres kádacskába helyezünk, ott tekingethetsz erre-arra halálod napjáig. A 40 köbcentiméteres kádacskába tizenöt naponként meleg vizet engedünk, szappanos meleg vizet, tisztálkodás, hogy ne legyél nagyon büdös. Ez vár rád, ez lesz az életed.

            Futball, futball, magyar—török, pedig hogy örült a csapat a 3-1-es győzelemnek. S én nem örökíthetem meg. Huszonötödmagunkkal betesznek minket a szobácskába, huszonöt kádacska, ott él majd huszonöt ember, nem beszélünk, eszünk, s néha tisztálkodunk.

            Felejtsem el a három csodálatos magyar gólt? Felejtsem el az egész magyar sportot? Csak a kádacskám körül forogjanak naiv gondolataim?

            Menetgyakorlatot tartva a katona sokszor eltűnődik, az ellenséges hadseregben is ily nehéz-e a kiképzés. Én a kádacskámban egy szótagos ötleteket se merek majd közölni senkivel, összeszorítom majd a számat, s ha az ezredik évbe lépek a lépésre teljesen alkalmatlan kádacskámban, akkor egy kékszakállú autómentő forradalmat robbant ki, s akkor a legszeretőbb nagyanyóka megcsókol engem, még mindig a kádba szorítottan tengődöm, majd egy másik nagyanyóhoz elvisz engem a kádas szobából.

            Ezer év.

            Futball helyett kád.

            De ezer év múlva szabadulás.

            Húsz évvel ezelőtt kellett volna a futballról írni.

            Szünet, tízperc, sírjunk, vacogjon a fogunk, nemsoká visznek a kádacskába, de egy hónapig még a kertecskémben kapálgathatok, terményeimet készpénzért veszi egy svájci miniszter, a kapott pénzt jól elrejtem, ha kiszabadulok ezer év múlva a kádacskából megtörten, öregen, munkára nem foghatón, előásom majd a svájci minisztertől kapott bankókat, vagy sokat érnek akkor, vagy semmit nem érnek a szabadulásom után.

            Kérek mindenkit, nézzék meg a magyar—török meccset. Január hónapban (minek kell a hónapban szó ide?) január hónapban látogassanak be a könyvtárba, akkor nem lehet a Balatonra menni úgyse, a könyvtárban kérjék el a 2012 októberi napilapokat, olvassanak el mindent a magyar—török meccsről, én nem írhatok, láthatja boldog, boldogtalan, előbb találok fel egy új alvázvédő spay-t, mint meggyőzök akár egyetlen embert, nekem írni kell, meg kell emlékezni a magyar—törökről.

            Videón nézzék meg a magyar—török meccset!

            Lefesteném a magyar tábor szomorúságát 1-0-s török vezetésnél, lefesteném a török tábor szomorúságát 3-1-es magyar vezetésnél.

            Egy kétzónájú regény születne a semmiből, ha hagynának írni.

            De egyszer megállnak kiskertem előtt tizenhatodmagukkal az izompacsirták, nem vásárfiát hoznak, hanem megmarkolják a végtagjaimat, s visznek a kis kádacskáig, fizikai fájdalmak az úton, néha súrolja a hátamat a murva, csak a harmadik napon nyerem vissza az öntudatomat, úgy megvisel az utazás kerttől kádig.

            Már most se írok, már most se gondolhatok a magyar—törökre.

            De most még nem jönnek az izompacsirták. Most elpazarolhatok tízezer kilowatt áramot, hívhatok huszonegy köbméteres teherautót, tele kaviárral, ehetek kedvemre, most még kis zászlócskákra ráírhatom, az emberek rosszak, minden ember rossz és gonosz harminc napig még a szabadság madarát simogathatom.

            Csak egyedül önmagamat kell meggyőzni, harminc nap alatt mindent le tudok írni a magyar—törökről.

            A mérkőzés után csoportjában a második helyen áll válogatottunk, ez esélyt ad a brazíliai futball-vébére.

            Oh, de érdektelen. Visszaolvasom majd, négyszer-ötször, de a hetedik alkalommal is bántóan álmosítóak lesznek szavaim.

            De a világbajnokság, de a labdarúgás! Jaj! Szeretnék rajongani, lelkesedni, amikor vizsgára előkészít egy tanár, ő se gondolhat arra, egy hónap múlva be kell vonulnia a kádba, ezredévi ottlét, nem gyönyör, mindig csak a következő meccsre szabad figyelni.

            Egervári Sándor szövetségi kapitány jótáll a csapatért.

            Hasonló mondatok szükségeltetnek, az előbbihez hasonlók, s akkor elhiszem a március havi újraolvasáskor, számottevő eredmény, nemcsak a törökök legyőzése, de minden vele összefüggő. Minden vele összefüggő az.

            Nem írhatok a magyar—törökről, mert öreg vagyok hozzá. Amikor írhattam volna, tollam nem volt, meg két négyzetméternyi helyem nem volt, állandóan üldöztek, emlékszem, albérletben egyszer kifizettem a kialkudott összeget, de a főbérlő a kifizetés után két héttel újra kérte.

            - Még nem fizettél semmit – mondta.

            Tegeződtünk.

            Tegeződve váltunk el, ki tudja, ki haragudott inkább a másikra.

            Nem írhatok a magyar—törökről, ez az egyik igazság, nem élhetek muzsikaszó nélkül, ez a másik igazság.

            De emlékezzünk csak e művem elejére!  A főtengelyt esztergáló és a cseh vízvezeték-szerelő barátságában azért reménykedhettem, mert írok a magyar—törökről, az ő kívánalmaik szerint.

            De jött a Tenkes kapitánya – ez egy régi dalocska, nem jött ám, más jött, az öregségem jött, meg a fenyegetés jött, hogy ezer évig kádacskába kell sínylődni.

            Kinek támad így kedve ünnepelni, hogy Pátkai nyilvánvaló szabálytalanságáért nem adott tizenegyest a bíró a törököknek, s egyúttal Pátkait nem állította ki 3-1-es magyar vezetésnél.

            Ha kiállítja Pátkait a bíró és belövik a tizenegyest, akkor 3-2, bizony mondom, a háromszög a magyarok honában elvesztette volna fontosságát, elvesztette volna  fontosságát 3-2-es vezetésnél tíz emberrel a mértan, a biológia és a történelem, mert 3-1-ről úgy kikaptunk volna hazai pályán, hogy az ország háromnegyed része alkoholistává vált volna, húsznaponként Franciaországból jöhettek volna önkéntesek, hogy legalább az alapellátások ne szakadjanak meg a Kárpát-medence nyomorúságos államában, Magyarországon.

            A derék franciáknak köszönhettük volna, hogy van ivóvíz, világítás, tej, kenyér, ha

3-1-ről kikaptunk volna a törököktől a meccstől számított tizenkettedik havi vizsgálódáskor megállapíthatták volna az Európai Unió vezetői, a magyar nemzet meghalt.

            Nem éltük volna túl.

            De nem lett tizenegyes és Pátkait se állították ki. Pedig akkorát rúgott a török lábába, hogy a nyomorult rokon (vagy nem rokon?) azon tűnődhetett, az innentől számított harmadik havi fizetését meg se kapja, mert akkor már régen az isztambuli temetőben nyugszik majd.

            Azért az isztambuliban, mert a törökök is szeretik a focit, hősi halott.

            De valóban nem kívánok már többet írni a magyar—törökről. Elolvashatják, edzői nyilatkozatok, még a mérkőzés után egy héttel is ezt elemezte a sajtó.

            Én nem írok a magyar—törökről, én nem írok a futballról, nekem egy hónap múlva be kell vonulnom a kádba, s ötödévben azon töprenghetek, még a büntetésből visszavan kilencszázkilencvenöt esztendő.

            Sírni kell. A futballról írt művemet pedig széttépném. Vagy ezer év és egy hónap után elolvasnám, ha mégse semmisítem meg, s az eleje lenne a vége, a közepe pedig az eleje.

            Jaj, nincs barátom, nincs egyetlen barátom se.

            Kiskertemben gereblyézek, most nem írok, ebben a pillanatban nem írok, hanem kiskertemben gereblyézek. Ahonnan egy hónap múlva a kádba szállítanak.

            Miért kellett nekem ezt megírni? Miért kellett nekem a futballra gondolni? Miért kellett nekem a magyar—törököt megnézni?

            (A végén nekünk se adtak meg egy tizenegyest, Vargát lökték el az ötösnél.)

            De most nem foci, öreg vagyok a focihoz, öreg vagyok az íráshoz, kertészkedem, a jövőt az boldogítja.

            A kertem közepére tettem fél éve egy nyolcoldalú virágos ládát, de nem kicsikét, nem akkorát, mint a boltokban látni, magam eszkábáltam, tulipánok férnek bele, rozmaringok, ezer év múlva, ha esni fog az eső folyamatosan, a tulipánok és a rozmaringok várnak itt rám. S szebbek lesznek, mint most.

            A futballról írott művem is vár rám ezer év múlva, de ez nem lesz szebb, ez ugyanolyan marad, mint most, de a tulipánok és a rozmaringok a legszebbek lesznek, talán az egész univerzumban nem találnak szebbet.

            Nem kellett volna a fociról írnom. Minden halandó véghezvisz csodákat, egy halandó tíz év alatt száz csodát visz végbe, én azt hittem, csoda lesz, ahogy a magyar—törökről írok, múlt, jelen, jövő idő, a mérkőzés előtt, a mérkőzés közben, a mérkőzés után, csak most csapok a homlokomra, akkor vittem volna véghez csodát, ha nem írom meg.

            Ma mindenki a magyar—törökről ír, nekem nem arról kellett volna írni. Ha már mindenkép írni akartam, akkor nem a magyar—törökről kellett volna, hanem a török magyarról.

            A török—magyarról valamit.

            Vagy a román—hollandról vagy a német—svédről.

            Nem, inkább mégis a török—magyarról.

            Csak a foci, csak a foci.

            Megérdemlem, hogy elvisznek a kiskertemből a kis kádba.

            Harmadfél fityinget nem érek. Nem tudok ráülni a számra. Nem tudok csendben maradni.

            Nem tudok ráülni a kezemre. Állandóan a futballról kell írni.

            Mikor töröm el a tollat? Mikor jönnek a sportemberek, mikor ragadnak meg, mikor tuszkolnak végre a kádba?

            Még ahányszor leírom a futball szót kádba kerülésemig, annyiszor száz évvel emelkedik a büntetés.

            De barátok kellenek, az esztergályos és a cseh. S a barátok majd idevezetik hozzám a legszebb lányt a világon. Barátság s szerelem a futballal.

            Még a kezdőcsapatokat is leírom, ha ez kell a barátsághoz, ha ez kell a szerelemhez. Magyar—török, kezdőcsapatok cserékkel, sárga lapokkal.

            Egy tizenegyes, s két meg nem adott tizenegyes.

            Nem játszottam az idősíkokkal, de higgyék el, írás közben játszottam, mindkét ollómmal, az egyik ecsetemmel meg a műanyag flakonnal az asztalomon.

            S egy könyvtári könyvvel is játszottam, belelapoztam, a tizenkilencedik oldalra valaki rajzolt, tizenkétszög, megszámoltam a csúcsokat, ezt rajzolta a rajzoló a könyvtári könyv tizenkilencedik oldalára. Talán Gera Zoltán rajzolta, a harmadik magyar gól szerzője (a magyar—törökön), azért rajzolta Gera Zoltán a könyvbe a tizenkétszöget, hogy sikerüljön a tizenegyes, ha megítéli a bíró.

            (Ha nagyon közelről láttuk volna az esetet, a buktatást, a büntető előttit, biztosan tizenegyes volt akkor is? A bíró határozottan ítélt.)

            Legközelebb úgy írok a fociról, hogy egy szóval se utalok rá, még a legtávolabbi asszociáció lehetőségét is kizárom. A fociról írok nem említve a focit. Most se kellett volna mindent elárulnom erről a mérkőzésről. Megint szétosztottam a vagyonomat, s este, éjszaka búsan felébredhetek, amikor mindenki álmodozik, kinyithatok egy üveg sört, s két részletben beletölthetem a gyomromba.

            Mi lesz a főtengelyt esztergálóval, mi lesz a csehvel, aki vízvezetéket szerel, pénzért?

            Mi lesz velük? Mi lenne? Egyik se lesz a barátom.

            Azt mondják majd, a Futball című írásom csak véletlenül szól a labdarúgásról, s a cseh vízvezeték-szerelőnek nem sír az egyik szeme, nem mosolyog a másik szeme, maikor sorról sorra haladok, amikor újra felidézheti a magyar—törököt.

            Huh.

            Jó ötletemnek nevezem, hogy a magyar—törökről szerettem volna írni, csak vékony a karom, vékonyak a lábaim, nem bírták a harcot, feladtam a száztíz méteres gátfutást a második gátnál. Pedig mennyit írhattam volna!

            Egervári taktikai utasításai a szünetben, az öltözőben.

            Gyáva vagyok, gyáva legény, hiányzik az erőm a nagy tettekhez, a gyomrom enni kér, a gyomrom inni kér. Így csak azon gondolkozhatom, hogyan adom fel életem legnagyobb lehetőségét, két füzetet teleírni a magyar—törökkel.

            Milyen csodás lett volna. Pedig milyen csodás lett volna.

            Mindent beleírtam volna, az egész magyar történelmet az őshazától. 1526.

            De meghátráltam, gyomrom korog, izmaim nem fejlődtek egyenletesen, sírni, zokogni vonulok az egyik legszebb székesfehérvári szoborhoz.

            Jaj, miért így írtam ezt meg? Miért szabadította magamra az ellenségeimet, akik a kádba gyömöszölnek? Tisztességesen kellett volna írni, minden válogatott futballmeccset a legjobb helyről nézhettem volna, mert mindenkinek tetszett volna a hősének a magyar—törökről.

            Búcsúzzunk a magyar válogatott összeállításával, meglátjuk, ezer év múlva, mikor szabadulok a kádból, addig hányszor nyer világbajnokságot a focicsapat.

            Bogdán – Vanczák, Mészáros, Korcsmár, Kádár – Varga, Elek (Pátkai a szünetben) – Koman (Koltai a 73. percben), Hajnal (Pintér a 77. percben), Gera – Szalai.

 

           

           

           

           

           

 

           

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: XIX.
Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában - © 2008 - 2025 - helyesiras.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat