Zságot András

 

Kalandozások a helyesírás világában / XXIII.

 

        Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címének egy része azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát A magyar helyesírás szabályait (2006), s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a műbe illesztésével írunk egy novellát vagy valamit.

        A huszonharmadik részben, ebben a részben a szabályzat 141—154. b pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót beleteszünk, de igyekszünk.

        Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

 

Utazás keletre

 

            Ejha, utazunk keletre.

            Aki figyelmesen olvassa Kalandozások a helyesírás világában novellafolyamunkat, tudja, hogy ez már a harmadik keleti utazásos művünk itt, a helyesírás világában.

            Mondom, aki figyel, az tudja, ez a harmadik.

            Aki figyel, tudja.

            Nem azt írtam, akik figyelnek, tudják.

            Csak azt, aki figyel, tudja.

            Már megint egy kis kesergés?

            Nem anyák napját ünnepeljük ma, egy aprócska kesergést lenyel az olvasó éhes gyomra, utána talán élc és vicc váltakoznak. Vicc, élc, vicc, élc, élc, élc, vicc.

            Aki figyel, tudja.

            Egy ember figyel.

            Egy ember nagyon figyel rám.

            A népművészet mestere. Most dől el, művész leszek-e vagy még az se.

            Ezt figyeli a népművészet mestere.

            Mindennap le kell írni ébredés után ezt, most dől el, művész leszek-e vagy még az se.

            A népművészet mestere azért figyel rám, ha vonzalom ébred bennem a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem iránt, rögtön ott találom magam, a gazdaságtudományi egyetem bejáratánál, ott koldulhatok vagy könyöröghetek, vegyenek fel takarítónak.

            De egyelőre itthon vagyok s írok, majd egyszer az egyetemre is eljutok.

            Mindig egy ember figyel engem.

            Ötpercenként váltják egymást.

            Ha most harmincéves vagyok, akkor egy urál-altaji rögtön megmondja nekem, hány ember figyelt eddig rám, ha ötpercenként váltják egymást s születésemtől nyomon követnek.

            S még ha csak figyelnének!

            De a soron következő, aki az épp aktuális figyelő után nézi majd, mikor folyik szememből a könnyzuhatag, aki még csak vár, de nem néz, ő most készül.

            A készülődő Parázs tűzhelyen valamit főz. Füvek, növények, bogyók. Mikor megcsendül a csengő, mely jelzi, hogy indulni kell, váltás, engem kell figyelni, mert az előzőnek letelt az ideje, mikor megcsendül a jelzőcsengő, a készülődő a tűzhelyen fővő ételt, italt, ki tudja mit, beletölti a gyomrába.

            Ettől aztán olyan gonosz lesz, hogy minden katolikus, minden református sajnálkozva néz rám.

            Jön a figyelő öt perce.

            Ha virágzik körülöttem kettő mályva, rögtön lekaszabolja az én figyelőm. De a velem együtt érző katolikusok nem moccannak, nem jönnek a segítségemre, tudják, mire ideérnek, leteli a figyelő öt perce, másik jön, nem tudják megbüntetni a két mályvát lekaszabolót.

            De mégis gyertek, jöjjenek a katolikusok!

            Hisz lesz még itt, aki engem figyel, nem bújhatok a termoanalitikai tudományos ülésszak résztvevői között el, két szempár mindig belefúródik az agyamba is, a szívembe is.

            Utazás keletre harmadszor.

            Bár én utaznék, bár úti élményeim leírásai volnának a következő oldalakon itt! De én nem utazom keletre, én már mindent láttam, én azt állítom, a bécsi kongresszus döntései, Napóleon után, elhamarkodottak voltak, egy kicsivel több türelem, egy kicsivel több megértés a bécsi kongresszuson s a mohácsi vész vagy döntetlennel zárul, vagy mi győzünk, vagy egyáltalán nem is lesz Mohács, vész meg különösen nem, akkor.

            Minden mindennel összefügg.

            Ne mondják nekem, hogy minden mindennel összefügg! Ne mondjanak nekem egyértelműségeket, de nyilvánvaló képtelenségeket se!

            Nahát.

            Az országos középiskolai tanulmányi verseny résztvevőit őrjítsék, ők fiatalok, húsz év tébolyt kibírnak, de én húsz év múlva, jaj, húsz év múlva lehet, hogy fel se tudok kelni az ágyamból.

            Nem én utazom keletre. Én nem mehetek sehova, a buddhista látná, az Ének a pesti ligetről című versen kívül másra már nem emlékszem.

            De még szunnyad bennem, pislákol az életösztön, ha a jövedelmem, szűkös jövedelmem attól függ, a nemzetközi orvoskongresszuson fel tudok-e szólalni, tapsolnak-e az előadás végén, akkor én egy germán doktort elhívok magamhoz az orvoskongresszus előtt, úgy megnevettetem a germánt, hogy még Észak-Afrika is beleremeg, a germán doktor hálából elmondja titkait, s ezekkel a titkokkal ejtem ámulatba a nemzetközi orvoskongresszus hallgatóságát.

            Én már itthon maradhatok, s megírhatom a történelem ellentétét, az irodalom ellentétét, a filozófia ellentétét, de még a család ellentétét is.

            Mindenki az igazságra törekszik, azt akarják tudni, azt akarják olvasni, azt akarják hirdetni, én a káosz prófétája leszek a szépen épített városok bolygóján.

            Én itthon maradok, elolvasom sokszor az Egri csillagokat, de még szakkönyveket is, biológiát, tudományost, hogy összekeveredjenek a gondolataim, az emlékeim, így lesz a honfoglalás március tizenötödikén, a finnugor és a szász összeházasodik, hogy megszülessen ebből a palóc.

            Kedves Kovács Bácsi!

            Szeretném, ha mai keleti utazásunk bővelkedne meglepetésekben, azt állítom majd, meglátja elnök úr is, elnök úr, aki egyben Kovács bácsi is, azt állítom majd, hogy a második vágányról indul a vonat keletre, de kalandvágyó Annamária ott várakozik, ahol azt írták ki III. vágány.

            Annamária az utas, ő vág neki keletnek.

            Annamária észt.

            Mindkét szülője észt, emiatt lett Annamária is észt. Annamária szülei a Szegedi Szabadtéri Játékokon ismerkedtek meg egymással, két észt csoport is nézte az előadást, az egyik észt csoport egyik tagja Annamária leendő anyja volt, a másik észt csoport egyik tagja Annamária leendő apja volt.

            S mára Annamária a harmadik vágánynál áll, célja kelet.

            (Közben köszöntöm szüleimet, végre eszembe jutott egy jó ötlet, úgyis mindig csak haragvó szemmel néznek rám, indulatos szemmel lekicsinylően néznek rám a szüleim, köszöntöm őket, integetek is mellé, előtte.)

            Édes jó anyám és apám!

            Üdvözöllek titeket innen, az íróasztal mellől!

            Még valakit üdvözölhetnék.

            Ki az, akit a legjobban magamra haragítottam a most futó esztendőben?

            Ilonka néni. Igen, ő az!

            Ilonka nénit is üdvözölni kell, de utána már tényleg Ön felé fordulok, Ön felé fordulok, észt Annamária.

            Drága Ilonka Néni! Köszöntöm Önt. Csak hivatalosan, levél ez mostan, szívtől szívig.

            Sajnos, nem hosszabb az üdvözlés, drága Ilonka néni, s lehet, hogy az életbe többet nem írom le az Ön nevét, Ilonka néni, még akkor se, ha a szemébe mondom Önnek, Ilonka néni, hogy Ön bizony rosszlányként kereste a kenyerét huszonöt évvel ezelőtt. Akkor se írom le az Ön nevét, ha most sértegetem, Ilonka néni, később lehet, hogy megbánom ezt, de a nevét nem fogom leírni. Hadd emésszen a bűntudat!

            Az észt Annamária.

            Milyen érdekes a világ! De a legérdekesebb mégis Nagykőrös.

            Egy filmet nézek a moziban Nagykőrösről, elemlámpával világítok, s írom a füzetbe szebbnél szebb gondolataimat. Néha az íróasztal mellett írok, néha a moziban, de írtam már hegytetőn is, nyáron.

            Az észt Annamária mióta ott áll a harmadik vágánynál! Már két vonat elment Olaszországba, egy meg Svájcba, de Annamária türelmesen ül a padon, várja, hogy rá kerüljön a sor.

            De zokogj Annamária, te észt leány!

            Édesanyám, édesapám, Ilonka néni és Nagykőrös összezagyválta harmonikus gondolataimat, Annamária, nem figyellek tovább, nem írok rólad, mehetsz keletre, de északra is, nem irányítalak, azt szeretném, ha felnőtt nő lennél, s pár napon belül elvesztenéd ártatlanságodat.

            Új főhős vagy főhősnő kell.

            Annamária egy másik író főhősnőjévé válhat. Akát egy lett főhősnőjévé is. Én már nem írok az észt Annamáriáról.

            A Magyar Nyelvőrt lapozgatom, hátha kapok ihletet. Annamáriától eltávolodtam, s a jó szellemek is elreppentek fejem fölül. Jóllehet, a Magyar Nyelvőrben olvashatok aztán minden fenségesről, nemzeti ünnep, de nem lelem meg benne főszereplőmet, akit elküldök keletre. Annamáriát hívjam vissza írásomba, mégis ő utazzon keletre?

            Vagy legyek én a keleti utazó?

            Drága mulatság, senki nem ad nekem egy fillért se, csak kenyérre meg talán krumplira. Ruhára nem, vonatra se.

            Annamáriáról már egy székely ír hősi éneket, Annamáriát én már nem csábítom vissza magamhoz.

            (Annamária ott ül még az állomáson, ahova teremtettem, egy ábrát nézeget, azt írták az ábra fölé, A légfék vázlatos rajza, tehát Annamária, szerencsétlen talán elutazik keletre, ahogy én akartam, de keleti utazását senki meg nem örökíti, a székely író a XII. századba helyezi Annamáriát, miközben ő, Annamária, Kína felé robog majd, oly magányos lesz Annamária, hogy nem jegyzem le kalandjait, oly magányos lesz Annamária, mint én szoktam lenni, ha elutazom kis falucskámból egy másik kis falucskába vagy nagy városkába.

            Dr. Mészáros Mihály.

            Dr. Mészáros Mihály, őt kell felkeresni, talán megtalálom az erdészeti és faipari tudományos napok meghívottai között, s pár szót vált velem.

            Napok, napok, tudományos napok, erdészeti és faipari tudományos napok.

            Ahelyett, hogy a Velencei-tónál megismerkednék Gárdony szépével, megyek a napokra, a tudományos napokra, az erdészeti és faipari tudományos napokra.

            Megírjam, hol rendezik az erdészeti és faipari tudományos napokat, melyik településen?

            Jó, megírom.

            A belügyminisztérium osztályvezetőjének kilencven év múlva megírom.

            Tisztelt Osztályvezető Úr!

            Békéscsaba. (Békéscsabán rendezik az erdészeti és faipari tudományos napokat.)

            Tisztelettel: ez és ez (ez és ez, az én becses aláírásom, az én becses nevem).

            Békéscsabán rendezik az erdészeti és faipari tudományos napokat. Talán a tudományos napokon elcsípem dr. Mészáros Mihályt. Id. Kelemen László az erdészeti és faipari tudományos napok főszervezője biztatott, dr. Mészáros Mihály száz százalék, hogy elejétől a végéig ott lesz az erdészezi és faipari tudományos napokon.

            Mióta az észt Annamária keleti utazását nem kísérem figyelemmel, lyuk tátong három helyen.

            Lyuk tátong az agyamban, lyuk tátong a szívemben.

            De a legnagyobb lyuk mégis ebben a művemben tátong, ugye, Annamáriát már nem tudjuk visszacsábítani, már elindult az állomásról, nem tudom, hol jár épp, eszik-e vagy beszélget, esetleg múzeumban képeket bámul.

            Annamária, elhagytalak, s most nem tudom, ki menjen helyetted keletre novellámban.

            Én nem megyek, az biztos.

            Amiatt se megyek, mert Annamária megharagudott rám, hogy egyszer csak kihagytam a novellából, ha mégis útra kelnék keletre, még összefutnék Annamáriával, aki a Helyesírási kéziszótárral addig ütné a fejemet, amíg meg nem halok.

            Se Annamáriáról nem írok, se magamról. Legalábbis a keletre utazó Annamáriáról nem írok, meg a keletre utazó csekély személyemről nem írok.

            Vadásszunk egy férfira vagy egy nőre, akit rábírunk, utazzon keletre, legyen novellánk főszereplője.

            De előbb Békéscsabára megyek, ahol erdészeti és faipari tudományos napokat tartanak.

            Ott lesz a napokon, biztosan ott lesz dr. Mészáros Mihály és neki elmondom, írok egy novellát Utazás keletre címmel, de Annamáriát, a főhősnőt mégse akarom nyomon követni, az elbocsátott főhősnőről nem akarok írni, magamról se akarok írni, amint utazok keletre, megkérem majd dr. Mészáros Mihályt, ismerősei közül ajánljon valakit, akit felvehetek keleti utazóként novellámba. Dr. Mészáros Mihály segíteni fog.

            - Ifj. Jakab Imréné – válaszol röviden dr. Mészáros Mihály.

            - Ifj. Jakab Imréné az egyetlen, aki keleti utazásra vállalkozik az ismerőseim közül s még azt is megengedi, hogy írjanak róla – válaszol hosszan dr. Mészáros Mihály.

- Köszönöm doktor úr, hálásan köszönöm – hajlongtam dr. Mészáros Mihály előtt.

- Ne hálálkodjon, kedves uram – ütögette meg a hátamat dr. Mészáros Mihály -, inkább áruljon el nekem egy nagy titkot.

- Jó, Mészáros úr, ennek semmi akadálya. József Attila A város peremén című művét eredetileg nem akarta megírni, majd amikor végre rászánta magát, akkor kétszer olyan hosszút akart írni, mint a most ismert, de egy özvegy bekopogtatott lakásába, pénzt kért József Attilától, de a költő ekkor épp olyan szegény volt, hogy arról beszélni is kár, elküldte ezért József Attila az özvegy asszonyt, de a rövidke dialógnak, Attila és az özvegy asszony között, az lett eredménye, hogy József Attila nem tudta kétszeres hosszúságúra megírni A város peremént, nekem így is tetszik, s Szőke úrnak is, a kiváló József Attila-szakértőnek.

- Köszönöm a titkot – mosolygott dr. Mészáros Mihály -, s kérem, mindenképpen keresse fel ifj. Jakab Imrénét, a Patyolat mellett lakik, Szombathelyen.

            A békéscsabai erdészeti és faipari tudományos napokról Szombathelyre utaztam.

            Szombathelyen becsengettem ifj. Jakab Imrénéhez, de nem találtam otthon, senki nem nyitott ajtót.

            Másnap újra elmentem hozzájuk, ekkor egy orosz szőke tinédzserlány is ott állt már ifj. Jakab Imréné lakásának ajtaja előtt, ő is beszélni akart vele.

            De ifj. Jakab Imréné ma se nyitott ajtót.

            Talán megbetegedett?

            Bementem a szombathelyi kórházba, érdeklődtem, hogy nem kezelik-e valamelyik osztályon ifj. Jakab Imrénét.

            - De igen – hangzott a válasz -, menjen egyenesen, aztán jobbra, menjen be a bejáraton, menjen fel a második emeletre, a kettes szobában megtalálja ifj. Jakab Imrénét.

            Úgy is lett. Megtaláltam a séta után ifj. Jakab Imrénét.

            Ifj. Jakab Imréné nagyon sovány volt. Írhatom, ifj. Jakab Imréné nagyon lesoványodott.

            Az orvosával is beszélgettem.

            Az orvos megmutatta ifj. Jakab Imrénéről készített orvosi dokumentációt.

            Az egyik papíron például azt olvastam, Lázgörbe.

            - Napok óta lázas ifj. Jakab Imréné – állapítottam meg a lázgörbe tanulmányozása után.

- Jöjjön vissza három hónap múlva, addigra meggyógyítjuk ifj. Jakab Imrénét, bármennyi gyógyszert is kell belétömni, mi nem fogjuk tőle sajnálni.

            Elbúcsúztam a szombathelyi kórház orvosától.

            Otthon pedig gondolkoztam, ha három hónapot kíván ifj. Jakab Imréné felgyógyulása, akkor én a Kiss János altábornagy utcában, Pesten Kőrösi Csoma Sándor-emléktáblát avatok fel, s talán még a francia forradalomról is tartok egy előadást a Kortárs folyóirat szervezésében, hogy ne teljen hasztalanul ifj. Jakab Imréné felgyógyulásának három hónapja.

            Én, amit tervezek, ritkán sikerül. De ifj. Jakab Imréné három hónapos kórházi ápolása miatti dologtalanságomat végül hasznosan töltöttem, dologtalanságomat tevékenykedéssé változtattam, felavattam a Kőrösi Csoma-emléktáblát, majd egy sváb titkárral összebarátkoztam (mindegy, hol dolgozik, sváb titkár), a sváb titkár pedig a fél Budapestet ismeri, így a Kortárs főszerkesztőjét is, elmentem a sváb titkárral a Kortárshoz, s megegyeztem a Kortárs főszerkesztőjével, a francia forradalomról tartok egy előadást, természetesen az irodalmi műveket is megemlítem, melyek e dicsőséges évekről szólnak.

            Nagyon kellemesen csalódtam a Kortárs főszerkesztőjében, eddig azt hittem, a főszerkesztők amolyan földtől elrugaszkodott szultánok, de a Kortárs főszerkesztőjével zökkenők nélkül tárgyaltam.

            S a francia forradalomról szóló előadásom óriási sikert aratott.

            Oly nagy sikert, híre ment az egész országban, s hívtak Győrbe, Sopronba, de még a Fejér megyei Mórra is.

            Hívtak, én meg elmentem Győrbe, Sopronba, Mórra.

            Az előadókörutam után kevés időm maradt, egy-két nap, hogy visszaevezzek régi életembe, ne felejtsük, a legfontosabb esemény ifj. Jakab Imréné felgyógyulása, várható felgyógyulása volt.

            Móri előadásomról péntek este értem haza, szombaton megnéztem a Budapesti Nemzetközi Vásárt, vasárnap egy rektorral beszélgettem, aki ott volt soproni francia forradalomról szóló előadásomon, hétfőn pedig elbaktattam a szombathelyi híres kórházba, megtudakolni, hogy van ifj. Jakab Imréné.

            Mondhatom, kellemesen meglepődtem.

            Ifj. Jakab Imréné akkorákat kacagott, hogy az egész kórház zengett, aztán mikor nem kacagott, akkor meg adomákat mesélt, erre a hallgatói, húsz-huszonöt ember, nevettek, hogy nem is a kórház, de fél Szombathely beleremegett.

            Örömteli pillanatokat éltem át, hogy gyönyörködhettem, egyelőre távolról, az egészséges ifj. Jakab Imrénében.

            Negyedóra elteltével odaléptem hozzá.

            - Üdvözlöm ifj. Jakab Imréné – mosolyogtam rá.

- Üdvözlöm én is – válaszolta. – Csak nehogy arra kérjen itt, hogy utazzak el Skóciába, már hét ember jött hozzám, ugyanolyanok, mint Ön, s mind a hét férfi Skóciába akart küldeni. Azt hittem, meghibbanok.

- Egy ilyen jó kedélyű hölgyet Skóciába küldeni? Nem, nem ezért jöttem.

- Hanem – nézett a szemembe ifj. Jakab Imréné -, keletre fél évre örömmel elmennék, egyik szobatársam beszélt Kazahsztánról, Vietnámról s még sok kisebb-nagyobb államról, nagyon szívesen megnézném valamennyit.

- Jaj, de jó lenne, ifj. Jakab Imréné! – ujjongtam, örvendeztem.

- Hanem – nézett másodszor mélyen a szemembe ifj. Jakab Imréné -, egy feltételt támasztok. Nem kell nekem pénz, nem kell rám költeni egy fillért se, csak keressenek valakit, aki leírja keleti utazásomat, hat hónapos keleti utazásomat.

- Én leírom, ifj. Jakab Imréné – s nyújtottam felé a kezem, hogy elfogadja az ajánlatomat az egészséges ifj. Jakab Imréné.

- Ön? Ön akar rólam írni? A fakó mondatai mindig a társtulajdonosok közös képviselőjét juttatják eszembe, aki elejétől a végéig tudja a jogokat és kötelezettségeket, de a tavasz neki csak egy évszak a többi közül, nem gondol olyankor semmi szépre.

            Ifj. Jakab Imréné megbántott, de ellensúlyozta azzal, hogy a felé nyújtott kezemet elfogadta, bár úgy láttam, lehetetlen meggyőzni arról, szépen leírnám keleti kalandjait.

            - Kedves ifj. Jakab Imréné! – szóltam ünnepélyesen ifj. Jakab Imrénéhez. – Ne gondolja, ha keleti útja során kínai, azerbajdzsáni emberekkel köt ismeretséget, azt én nem tudom érdekesen közvetíteni a nagyközönségnek. Ha Ön nem fél az idegen kultúrától, s bátran ismerkedik mohamedán fanatikusokkal, akkor hiába vagyok a végletekig unalmas, az Ön kalandjainak szigorúan történeti lejegyzése is sokakat tisztelőjévé tesz.

- Jó – határozottan szólt ifj. Jakab Imréné -, sokan lebeszélnének, én a jövő hét hétfőjén mégis felülök Fakó lovam nyergébe, s elvágtatok vele keletre. S Ön lesz kalandjaimnak elmesélője.

            Na, ezt nem hittem volna, hogy beleegyezik.

            Kezet fogtunk, másodszor, s először megpusziltuk egymást.

            - Negyedóra múlva visszajövök – mondtam jókedvvel ifj. Jakab Imrénének, még a kórház vezetőjével beszélnem kell.

- Várom vissza – kacsintott rám ifj. Jakab Imréné.

            Épp akkor csavarozták fel az Igazgató feliratot az egyik szobára, amikor kerestem a kórház vezetőjét, így leültem, amíg rögzítették a táblácskát, aztán még vártam két percet, hogy a teljes összpontosítás állapotába jussak, a két perc után felálltam, s bekopogtam a kórház igazgatójához.

            - Szabad.

            Benyitottam.

            - Üdvözlöm igazgató úr! Biztosan ismer engem, ezért be se mutatkozom.

- Áá, természetesen ismerem Önt, mit parancsol? – kérdezte kedélyesen a szombathelyi kórház igazgatója.

- Ifj. Jakab Imrénéről szeretnék váltani pár szót.

- Egy pillanat türelmet kérek. Pont most kell enni adnom az öt halamnak és a hét rákomnak. De utána felőlem még az ónodi országgyűlésről is beszélhetünk.

- Jó, tessék csak etetni, igazgató úr.

            Az etetés után leült velem szembe a szombathelyi kórház igazgatója.

            - Hallgatom – szólt, az igazgatók gyakran mondják ezt, nem lepődtem meg.

- Ifj. Jakab Imréné fél évre keletre utazna, Kína, Thaiföld, Szumátra, ki tudja, fél év alatt merre jut el. A szombathelyi kórház vezetősége mit szól ifj. Jakab Imréné tervéhez?

- Mikor szeretne indulni?

- Jövő hétfőn.

- Kedves barátom! – fordult bizalmasan felém a szombathelyi kórház legfontosabb szereplője. – Én most nem gördítek akadályt ifj. Jakab Imréné útja elé, de hogy biztosan sikerüljön a kaland, javaslom, vigyen magával egy szlovák polgárt, a szlovákok és a magyarok jól kiegészítik egymást Ázsiában.

- S férfi vagy nő legyen a szlovák, akit magával visz ifj. Jakab Imréné?

- A szlovák neme mindegy, az a fő, hogy a Rák csillagjegyben született legyen.

- Nagyon köszönöm igazgató úr!

- Nagyon szívesen, s ha bármi kérdése van, odaadom a névjegykártyámat, telefonon még éjjel kettőkor is hívhat, ha ifj. Jakab Imrénével kapcsolatos kérdés vár megvitatásra.

- Köszönöm igazgató úr, tovább nem tartom fel, szaladok ifj. Jakab Imrénéhez. Elmondom neki, miről beszélgettünk az imént.

- Viszontlátásra kedves barátom. Jó utat kívánok ifj. Jakab Imrénének!

- Viszontlátásra igazgató úr!

            - Szóval egy szlovák embert kell keresni – szólt elgondolkozva ifj. Jakab Imréné, miután elmeséltem neki, mi történt az igazgatónál.

- Igen, egy szlovákot, egy hét alatt. Igen, egy szlovákot egy hét alatt kell keresni.

- Ez nem gátolhatja meg keleti utazásomat – mondta elszántan ifj. Jakab Imréné.

            Ifj. Jakab Imréné az újságban megnézte, milyen közérdeklődésre számot tartó konferenciát vagy megbeszélést rendeznek Magyarországon a következő, az előttünk álló egy héten belül.

            - Jövőkutatási konferencia Miskolcon, holnapután. Miskolc közel is fekszik Szlovákiához, hátha jön oda egy szlovák, aki nekivágna velem a keleti kalandnak – álmodozott ifj. Jakab Imréné.

- Elkísérem Miskolcra, legalább nem unatkozik útközben.

- Jöjjön csak nyugodtan, kedves barátom, bár a vonatjegy elég drága, de ha Ön gazdag, akkor ne üljön otthon, ismerkedjen hazánk szépségeivel – biztatott ifj. Jakab Imréné.

            - Talán még nem is járt Miskolcon – egészítette ki magát ifj. Jakab Imréné.

            Ifj. Jakab Imréné a szombathelyi kórház orvosainak és ápoltjainak felétől (körülbelül a felétől) elbúcsúzott, sokáig is tartott a búcsú, s ha én nem siettetem ifj. Jakab Imrénét, minden orvoshoz bekopogtatott volna, s minden beteggel váltott volna pár szót.

            A Bejárat feliratú ajtón léptünk ki a friss levegőre, én azt hiszem, nem is volt kijárat, Kijárat, taxival mentünk a szombathelyi vasúti pályaudvarra, én fizettem, nem került sokba, még borravalóval sem.

            Bízom benne, hogy a vonaton Szombathelytől Miskolcig ifj. Jakab Imréné nem unatkozott, én néha elgondolkoztam, egy jó könyv mégis jobban lekötne, mint ifj. Jakab Imréné hosszú mondatai, fejtegetései a bonyolult emberi viszonyokról, szerelem, még a középkori inkák szerelméről is elmélkedett, s én néha kérdeztem, udvariasságból.

Pesten át kellett szállni, félórát kerestük, míg végre megtaláltuk a kiírást, 2. metróvonal, majd a pályaudvar várótermében nézegettük a román turistákat, de a vonatindulás előtt jóval már elhelyezkedtünk az egyik kocsiban, túl hosszú volt az út Szombathelytől Pestig, túl hosszú út várt még ránk Pesttől Miskolcig.

            Főleg úgy, hogy egy hetvenéves összeférhetetlen úr odatelepedett mellénk.

            Bármiről beszéltem ifj. Jakab Imrénével, a hetvenéves összeférhetetlen közbevágott, kijavított, fitogtatta műveltségét, nagyon kellemetlenül éreztem magam.

            Ha a karácsonyról szerettem volna szólni, az összeférhetetlen úrnak nem tetszett, azt mondta, a karácsony egy megszentelt ünnep, arról nem szabad csak úgy, a vonatban beszélgetni.

            Tóthpál János, így hívták a hetvenéves összeférhetetlent, bemutatkozott, bár senki nem kérte erre, hogy fedje fel nevét.

            - Akkor miről beszéljek, ha a karácsonyról nem szabad? – kérdeztem villámló szemekkel Tóthpál János.

- Kedves uram! – fordult hozzám mosollyal, fölényes mosollyal. – Most bemutatom Önnek, hogy kell egy hölggyel az illemszabályok megtartásával beszélgetni a vonaton.

            Előbbi mondata Tóthpál Jánosnak azt is jelentette, hogy én behúzódhattam a sarokba, s hosszú ideig még rá se nézhettem ifj. Jakab Imrénére, nem is tudom, hol jártunk, mikor először meg mertem kérdezni, lehúzhatom-e az ablakot.

            Tóthpál János és ifj. Jakab Imréné olyan élvezettel diskuráltak, mintha engem akartak volna a teljes megsemmisülésbe kergetni.

            A béke, a szabadság, ezeket érintették legelőször, még gondolni se gondoltam arra, megkérdezem, a békéről, e magasztos fogalomról illik-e beszélni a vonaton, úgyis kivédhetetlen retorikai csapást mért volna rám Tóthpál János, hallgattam, hallgattam őket, aztán jött a fásítási hónap, a fásítási hónapról elmélkedtek, egymás szavába vágva, fásítási hónapot szerintem már harminc éve nem rendeznek, de Tóthpál János ennek ellenére hosszan fejtegette álláspontját, dicsérte a tevékeny dolgozókat, a fásítási hónap résztvevőit.

            Én meg nem bírtam tovább.

            Felkeltem a helyemről, végigjártam a vonatot, hátha ismerőst találok vagy szimpatikus ismeretlent.

            Természetesen egyetlen ismerős se utazott a vonaton.

            Szimpatikus ismeretlen viszont kettő is.

            Az egyik egy szőke hajú hölgy volt, az ifjabb korosztályból.

            Bemutatkoztam neki, ő is nekem, azt mondta, Kispista Ágotának hívják, gondolom, hazudott.

            Ne tagadjuk, Ágotával semmiről az égvilágon nem tudtam beszélni, pedig igyekeztem, de ahogy húsz méterrel arrébb Tóthpál Jánosnak minden bejött, , emlékszünk, még a fásítási hónapról is tudott érdekességeket mondani ifj. Jakab Imrénének, én Kispista Ágotának semmit, nekem nem sikerült semmi.

            A magyar nyelv hete?

            Ágota körmét lakkozta, rám se nézett.

            Ágota nem akart a magyar nyelv hetéhez hozzászólni.

            Aztán én is a fásítási hónap szépségeit taglaltam, ugyanazt elmondtam, mint Tóthpál János ifj. Jakab Imrénének, de tudtam, én ma csak akkor aratok sikert, ha Alain Delon arcát öltöm magamra, de ehhez meg nem volt kedvem.

            Kispista Ágotát nem bűvöltem el.

            Újra sétára kényszerültem a vonatban. Említettem, Kispista Ágota mellett még találtam egy szimpatikus hölgyet, láttam még egyet a vonatban. Kispista Ágota ifjabb volt, említettem, ha Kispista Ágota ifjabb, akkor a másik szimpatikus hölgy idősb. Igen, idősb.

            Ah, nem is mertem odaülni az idősb szimpatikus hölgyhöz, ami két okból is jó ötlet volt, úgy hiszem.

            Az idősb hölgyek kiszámíthatatlanok, mi lett volna, ha kisebb botrányba fullad ismerkedési próbám, az idősb hölgy hangosan segítséget hív, mi lett volna?

            Jobb ez így, hogy nem lettem az ország szégyene, meg se kockáztattam az irulás, a pirulás veszélyét.

            S különben is éreztem, pár perc s Miskolcra érkezünk, ez volt a másik ok, ami miatt nem ültem oda az idősb hölgyhöz.

            Pár perc alatt mit is mondhattam volna az idősb, szimpatikus hölgynek?

            Talán még odáig se juthattam volna el, hogy fásítási hónap.

            Jobb ez így, jobb ez így. Magabiztosságot erőltettem arcomra, mentem inkább vissza Tóthpál Jánoshoz és ifj. Jakab Imrénéhez.

            Ezek bezzeg jóízűen cseverésztek, nekem meg senki nem jutott.

            Tóthpál János valamelyik minisztert szidta, ifj. Jakab Imréné pedig oly odaadóan helyeselt, hogy majdnem elsírtam magam.

            De aztán begördült vonatunk a pestinél kisebb, de a füzesabonyinál nagyobb miskolci pályaudvarra.

            Ifj. Jakab Imréné elbúcsúzott Tóthpál Jánostól.

            Én is elbúcsúztam Tóthpál Jánostól. Viszont nem búcsúztam el ifj. Jakab Imrénétől.

            Ifj. Jakab Imrénével a jövőkutatási konferenciára siettünk, emlékszünk, szlovákot kell keresni, hogy a szlovákkal ifj. Jakab Imréné mehessen keletre.

            De szlovák nem jött a miskolci konferenciára.

            Mindenki magyar volt, mindenki magyar, egy kivétellel, akadt ott egy néger is.

            Telefonáltam a szombathelyi kórház igazgatójának, ő akarta, hogy szlovákkal menjen keletre ifj. Jakab Imréné. S mivel nem volt szlovák a konferencián, tárcsáztam a kórházigazgató számát.

            A szombathelyi kórház igazgatója belegyezett, hogy a négerrel menjen keletre ifj. Jakab Imréné, de meg kellett esküdnöm, hogy nem találtunk a konferencián egyetlen szlovákot se.

            Nem, nem találtunk szlovákot a jövőkutatási konferencián, egyetlen szlovák se érdeklődik a jövő iránt, s közel fekszik hozzájuk Miskolc, de még annyi fáradságot se vesznek, hogy jegyet váltsanak a vonatra vagy megtankolják az autójukat.

            (A szombathelyi kórház igazgatója majdnem elküldött minket Pécsre a légkörkutatási szimpóziumra szlovákot vadászni, másodpercekig nem szólt a telefonba, mélyen gondolkozott, de végül úgy döntött, ifj. Jakab Imréné mehet a négerrel keletre, nem kell Pécsre elzarándokolnunk.

            Ám az élet tele van meglepetésekkel, s én még ezt nem érzékeltettem Utazás keletre című írásomban.

            Eddig egyetlen megdöbbentő fordulatot se helyeztem el a végkifejlet felé lassan csordogáló alkotásomban.

            Itt az ideje, hogy tátva maradjon a világ szája, olyant mondok rövidesen, hogy tátva marad a világ szája.

            A néger, akivel ifj. Jakab Imréné keletre szeretett volna menni, a jövőkutatási konferencia szünetében eltűnt a szemünk elől.

            - Hol lehet a fekete ember? – kérdezgette mindenkitől ifj. Jakab Imréné.

            Nos, a fekete ember rongálni indult Miskolc gazdagok lakta részébe.

            A B portán keresztül hagyta el a konferencia helyszínét, megtett hét lépést, s észrevett egy Pénztár feliratú táblát, ráütött kétszer ököllel a táblára, s a tábla máris leesett a földre.

            A fekete ember otthagyta a földön a táblát, tovább-bandukolt a fekete ember, rongálni akart Miskolcon.

            Órákon keresztül tépte le a táblákat, csapta a kirakatokhoz a szemeteskukákat.

            Mígnem egy bátor édesanya megelégelte a rémisztő látványt, jelentette a fekete embert a rendőrségen.

            A fekete embert természetesen le is tartóztatták, hosszan vallatták a fekete embert a rendőrségen, s a fekete ember azt mondta, ismer engem és ismeri ifj. Jakab Imrénét, ezért miértünk is rendőrök jöttek a jövőkutatási konferenciára.

            Aztán már hárman üldögéltünk a rendőrségi szobában, ifj. Jakab Imréné, a fekete ember és én. A szobában valószínűleg mindhárman ugyanazt éreztük, ifj. Jakab Imréné, a fekete ember és én, mindhárman azt éreztük, nem szeret minket senki.

            A fekete ember megígérte a miskolci rendőröknek, soha többé nem rongál semmit, Miskolcon főképp nem, az ígéretet elhitték a rendőrök, s szabadon bocsátották a fekete embert, s én is mehettem ifj. Jakab Imrénével bárhova.

            Hárman sétáltunk Miskolcon, vissza a jövőkutatási konferenciára, hárman sétáltunk Miskolcon, ifj. Jakab Imréné, a fekete ember és én.

            A fekete ember megpillantott egy újabb kiírást, Nyilvános telefon, de most egy ujjal nem nyúlt a táblához, sőt, zsebkendőjével szépen megtörölgette, majd ránk mosolygott.

            Ránk mosolygott a fekete ember, s ekkor következett be a csoda, mire mindenki vár, hisz az emberek imádják a meglepetéseket, főleg ha már azt beharangozta valaki.

            A fekete ember megtörölgette a Nyilvános telefon feliratot, majd kijelentette, hogy ő nyugati szláv. Felugrott a levegőbe a fekete ember, s tényleg, ahogy leérkezett a földre, fehérré vált az arca, a kezei, a nyaka.

            Nyugati szláv a fekete ember.

            Nyugati szláv a fekete ember!

            Újra telefonáltam a szombathelyi kórház igazgatójának, ő eredetileg szlovákkal akarta keletre küldeni ifj. Jakab Imrénét, de végül beleegyezett abba, hogy a fekete ember legyen ifj. Jakab Imréné útitársa.

            A szombathelyi kórház igazgatóját amiatt hívtam, meg akartam kérdezni tőle, a fekete ember helyett nyugati szláv kísérheti-e ifj. Jakab Imrénét keletre.

            A szombathelyi kórház igazgatóját nem találtam a szombathelyi kórházban.

            Hegyalján üdül, mondták, ott nincs telefon, se mobil, se vezetékes.

            Se mobil, se vezetékes.

            Se mobil, se vezetékes, ezért ifj. Jakab Imrénével és a nyugati szlávval elmentem Hegyaljára, megkeresni a szombathelyi kórház igazgatóját, hátha tudunk vele személyesen beszélni.

            Hegyalja nagy terület.

            De a lakossággal összefogva tizenkét órán belül megtaláltuk a szombathelyi kórház igazgatóját.

            Régi ismerősként köszöntöttem:

            - Jó napot kívánok igazgató úr!

- Jó napot, jó napot – válaszolt az igazgató -, bár most nem örülök, hogy találkozunk, szerettem volna elfelejteni a munkámat, szerettem volna a hegyen kirándulni.

- Nem zavarjuk sokáig, igazgató úr. Csak azt kívánom elmondani, ifj. Jakab Imrénével mégse egy fekete legény megy keletre, mert a fekete legényről kiderült, hogy patyolat az arca, kiderült róla, hogy ő egy nyugati szláv. Azt szeretnénk kérdezni, igazgató úr, nyugati szlávval mehet-e keletre ifj. Jakab Imréné.

- Mehet. De mindenszentek napja előtt haza ne jöjjenek, érezzék jól magukat keleten, fél évig, háromnegyed évig. Attól félek, ha túl korán érkeznek vissza keletről Magyarországra, elkerülhetetlen szerencsétlenség sújtja őket vagy gyógyíthatatlan betegséget állapítanak meg mindkettőjüknél.

- Igen, ez előfordulhat. Vigyázni fogunk mindhárman, ifj. Jakab Imréné, a nyugati szláv, de én is. Viszontlátásra igazgató úr! Nagyon köszönjük! – mondtuk egyszerre hárman az utolsó szavakat, egyszerre, ifj. Jakab Imréné, a nyugati szláv és én.

            Most már minden akadály elhárult a keleti utazás elől, s a szunnyadó parázs lángra kapott, ellenállhatatlanul vágyott a keleti utazásra ifj. Jakab Imréné is, a nyugati szláv is.

            - Jó, menjenek. Remélem, kellemesen érzik majd magukat, sok barátságot kötnek, bízom benne, hogy pontosan leírom kalandjaikat. Esténként felhívom telefonon Önöket, s akkor beszámolhatnak a napjukról – így búcsúztam ifj. Jakab Imrénétől és a nyugati szlávtól.

            Sokáig integettünk, mondjuk úgy, ők jobbra mentek, természetesen lóháton, mint a keleti túrákra szokás, én meg balra mentem, nemsokára el is tűntek a szemem elől.

            Délelőtt tíz óra volt.

            Kilenc-tíz óra múlva hívom majd telefonon a keleti utazókat, de addig mi az ördöghöz kezdjek?

            A szombathelyi kórház igazgatója Hegyaljára utazott pihenni, én is elmegyek egy hegyre, a Hollófészek nevű hegyre, túrázom majd, élvezem a csendet és a jó levegőt.

            Csak a Hollófészek nevű hegyen kellemetlen meglepetések vártak.

            Egyrészt, túrám során, délután háromkor találkoztam egy csapat indiánnal, harci díszben nagyon félelmetesek voltak.

            - Uraim – szóltam remegve hozzájuk -, én nagy tisztelője vagyok minden indiánnak, több indiánregényt elolvastam, máig emlékszem a szereplőkre, kérem, hagyják meg az életemet, ne öljenek meg.

            Pár perc múlva kiderült, jól tettem, hogy könyörögtem életemért, ha magas lóról beszéltem volna velük, mondták, nem sokat teketóriáztak volna, baltáikkal miszlikbe aprítottak volna.

            Könyörögtem, könyörögtem nekik, s ezzel kivívtam a szimpátiájukat.

            Beszélgettek is velem, nem is röviden.

            Így a kellemetlenség végül örömteli eseménnyé változott, az indián elnök ajándékozott nekem egy dobozt, nagyon ízléses volt, igaz, felnyitottam a dobozt, s sajnos, semmit nem találtam benne.

            Az indián csoportot túléltem, tény, könyörögni kellett nekik, de megkegyelmeztek, s barátsággal váltunk el egymástól.

            A Hollófészek nevű hegy még egy meglepetéssel várt.

            Annamária.

            Annamária is itt volt a hegyen, s természetesen nem kerülhettem el.

            Ki volt vérszomjasabb? Az indiánok vagy Annamária?

            Annamária.

            (Annamáriáról írtam volna legelőször, de elég gyorsan meggondoltam magam.) S most itt állt előttem Annamária e művemben.

            Egy mór harcos vehemenciájával rontott rám, mikor megpillantott. S a mór harcosok félelmetesebbek háromszor az indiánoknál.

            Nem is gondoltam arra, hogy csitítsam Annamáriát, bár az indokoltnál sokkal dühösebb volt. Az indokoltnál sokkal dühösebb volt, én ezt mondom.

            Leültem a tisztáson, tudtam, hogy most nagyon megver egy nő.

            Először üvöltözött, s utána jött tényleg a verés. Rúgott, karmolt, harapott.

            Sokáig tartott, alig bírtam mozdulni a verés után.

            De ahogy a húsvéti locsolásért se haragusznak meg a lányok, én se gyűlöltem meg Annamáriát a fizikai bántalmazásaiért, tudom, nagy szomorúságot okoztam neki, hogy egy sort nem írtam keleti utazásáról.

            Megvert engem Annamária, s a verés után megengesztelődött, a megengesztelődése után én is megengesztelődtem.

            Megengesztelődtünk, Annamária orvost is hívott hozzám, kiderült, tíz nap múlva már futni fogok, kutya bajom se lesz.

            Az orvos távozta után egymásra néztünk, Annamária és én.

            Talán szerelem gyúlt mindkettőnk szívében.

            Annamária körülbelül három hónapot volt keleten. Jaj, csak nehogy elmesélje a három hónapját!

            Nem mesélte, szerelmes volt belém, én meg szerelmes voltam belé, tudta Annamária, cseppet se, szinte cseppet se érdekel keleti utazása.

            Inkább a csókjára vágytam.

            S a csókját el is nyertem. Egyetlen csókját csak.

            Csak egy csókot kaptam. Mert a szerelmesek együttlétét mindig megzavarja valaki a filmekben. A filmekben is, meg a műkedvelő novellákban is.

            Most a bizottság titkára jött be az erdőbe, kutyáját sétáltatta.

            S a bizottság titkárát mindketten ismertük, Annamária is meg én is, köszönni kellett.

            - Tisztelt Nagy úr! Üdvözlöm! Ideköltözött a Hollófészek nevű hegyhez? – kérdeztem a bizottság titkárát.

- Üdvözlöm én is Önöket, igen, ideköltöztem, Nemeskéri-Kiss javasolta, attól féltem, ha maradok Balatonfenyvesen, elvesztem az állásomat, nem leszek titkár, csak segédmunkás vagy hajléktalan. Balatonfenyvesen boldogabb voltam, de a szép emlékek majd elhalványodnak, s megszeretem ezt a vidéket, bízom benne.

- Mi pedig épp csókolóztunk, de megzavart, titkár úr – szólt merészen Annamária.

- Tyűha! Csak nem azt akarja, hogy sétáljak tovább? Milyen bátrak manapság a nők! Talán még meg is verne engem Annamária, ha nem teljesítem az óhaját.

- Bizony, az meglehet – jelentette ki Annamária, csak úgy foghegyről, én csak csodálkoztam, hogy miért nem fél Annamária a bizottság titkárától.

            Nem félt, cseppet sem, higgyék el.

            A bizottság titkára sértődötten, szó nélkül távozott, húsz lépés után nézett csak vissza egyszer a bizottság titkára.

            - Éljen a szerelem, éljen május elseje, éljen mind a négy évszak! – lelkendeztem.

            Annamária mindent tud, mindenre rájön, s ha kell, elrontja legrózsásabb kedvemet is. Így lesz ez pár pillanat múlva, meglátják.

            - Éljen a nyár, Annamária, éljen a nyár! – kiáltottam önfeledten.

            De Annamária most higgadt maradt, s feltette a kérdését, melyre válaszolnom kellett.

            - Kinek a keleti kalandjáról írsz most?

- Ifj. Jakab Imrénének a kalandjáról – nem hazudtam, gondoltam, így talán nem verekszik velem.

- Ha még egy csókot szeretnél tőlem kapni – szólt Annamária -, akkor hívd fel ifj. Jakab Imrénét, szakítsd meg vele minden kapcsolatodat.

- Most rögtön? – kérdeztem félszegen.

- Két órán belül – válaszolt egy csepp szerelem nélkül Annamária.

- Menjünk be a városba, Annamária, eleget szívtuk magunkba a friss erdei levegőt, egy cukrászda, s talán nem is kell búcsút intenem ifj. Jakab Imrénének.

- Jó, irány a cukrászda! De puszit csak akkor adok, ha ifj. Jakab Imrénét felhívod, s bejelented neki, nem írsz keleti kalandjairól.

            Még vitáztunk egy keveset ifj. Jakab Imrénéről, de ezt nem ismertetem, majd inkább azt, felhívtam-e végül ifj. Jakab Imrénét, megmondtam-e neki, nem írok keleti utazásairól egy sort se.

            Ám Annamáriával odaértünk a városi cukrászdához, be is léptünk, a falon kortárs festők képei lógtak, talán az 1848—49-es szabadságharcról festettek, talán másról, sok négyzet, kevés kör, de a sok négyzet is meg a kevés kör is színes volt, oh, be színes.

            Még a szabadságharcról is festhette a művész, azt mondom.

            - Itt ülünk két órát, eszünk, iszunk, amíg itt ülünk, fel kell hívnod ifj. Jakab Imrénét. Ha nem hívod fel, h nem mondod meg neki, nem írsz róla semmit, ha nem teljesíted a kívánságomat, ma láttál utoljára, ma csókoltál utoljára. Ma csókoltál utoljára, ha nem teljesíted egyetlen kívánságomat, sose láthatsz meztelenül.

- Nagy csapás – gondoltam magamban.

            Kissé kiábrándultam Annamáriából, vonzott a toll és a papír és a fogalmazás ifj. Jakab Imrénéről.

            - Menj ifj. Jakab Imréné után, egy nyugati szlávval járja keletet, menj utánuk, akkor hármótokról írok – menekültem ebbe a lehetőségbe.

            Annamária elgondolkozott ajánlatomon.

            - Egyszer már hazudtál nekem, hónapokig bolyongtam keleten, s te nem törődtél velem.

- Annamária, igazad van. De azt se felejtsd el, azóta kibékültünk, sőt, egy csókot is váltottunk, sőt, arról is szó esett már, megmutatod magad ruhátlanul.

            Annamária töprengett. Annamária töprengett, mint a filozófusok. Annamária töprengett, mint a legidősebb filozófusok, mindent mérlegre tett.

            - Nem tudok dönteni – állapította meg végül Annamária.

- Annamária – szóltam hozzá mosolyogva -, nemsokára úgyis telefonálok ifj. Jakab Imrénének, jobb lesz, ha vele is tudatom, találkoztam veled, s felmerült, te is csatlakozol hozzá és a nyugati szlávhoz, s hármasban fedezitek fel keletet.

- Jól van, beszélj ifj. Jakab Imrénével, hangosítsd ki majd a telefont, kíváncsi vagyok a hangjára, s talán mond olyant, ami előreviszi ügyünket.

- Nagyon örülök, hogy egyetértesz velem – s megint rámosolyogtam Annamáriára.

            Ezután sokáig nem üldögéltünk a vendéglőben, fizettünk, s inkább sétálgattunk erre-arra, nem tudtuk, mit mond majd nekünk ifj. Jakab Imréné.

            Egy hollófészek a fáról a lábunk elé esett, jó, hogy nem volt benne se tojás, se holló, úgyis olyan sok a haláleset, sírni tudnék, amikor hallom, hogy összeütköznek az autók.

De mondom, most amikor Annamáriával járkáltunk összevissza, nem pusztult el holló, nem tört el hollótojás.

            Még pár perc hiányzott a telefonhívásig.

            Behúzódtunk egy emeletes ház udvarába, nagyon megtetszett nekünk az emeletes ház kívülről, meg akartuk nézni, milyen bentről. Nem zárták le, szabadon beléphettünk.

            Szép volt, rendezett, felújított, de az mind semmi, hogy szép volt, rendezet6t, felújított, hanem mindemellett négy házfelügyelő is ellátta a házban a házfelügyelői munkát.

            Ezt meg onnan tudtuk, hogy a négy földszinti lakás mindegyikére kitették a táblát, Házfelügyelő.

            De Annamáriával nem kopogtunk be egyik házfelügyelőhöz se érdeklődni, miért vannak négyen, lefényképeztük mind a négy házfelügyelői lakást, hogy látsszon, ugyanabban a házban élnek mind a négyen, a fényképezés után halkan kiléptünk a furcsa házból, a furcsa és szép házból halkan léptünk ki.

            No, de már mindenki az ifj. Jakab Imrénével folytatandó telefonbeszélgetésre vár.

            Hadd várjon mindenki!

            Én talán nem vártam eleget erre, arra, amarra? Legszívesebben már a Kalandozások a helyesírás világában/XXIV. című írásomat írnám, már meg is van a címe, Szapphó.

            No, jó, telefonon beszéltem ifj. Jakab Imrénével.

            Ő elmesélte első napjukat, keleti utazásuk első napját, végül semmi baj nem érte őket, én meg elmondtam ifj. Jakab Imrénének, találkoztam Annamáriával, akiről őelőtte szerettem volna írni, szintén mint keleti utazótól.

            - Jöjjön ki Annamáriával, csatlakozzanak hozzánk, így négyesben folytathatnánk keleti expedíciónkat, nem telefonálnánk minden áldott nap, saját tapasztalatát írhatná le – ezt javasolta ifj. Jakab Imréné.

- Rendben, megbeszélem Annamáriával ajánlatát, s holnap megmondom, hogy döntöttünk – búcsúztam el ifj. Jakab Imrénétől.

            A telefon letevése és kikapcsolása után egymásra néztünk Annamáriával.

            - Ne mondj semmit Annamária – kértem szelíd hangon Annamáriát -, se azt, hogy maradni szeretnél, se azt, hogy menni szeretnél keletre. Most jutott eszembe, hogy tartozik nekem egymillió forinttal egy házaspár, ha ma nem szólítom fel őket, elévül a követelésem.

- Jó, nem zavarlak, írd meg a levelet nekik, addig én rádiót hallgatok – válaszolt Annamária megértően.

            Mélyen tisztelt Asszonyom és Uram! – levelem megszólítása így hangzott, a levelemé, amit adósaimnak írtam, nem fenyegetően.

            Fél óra alatt megfogalmaztam a levelemet, szép lett, hibátlan, elugrottam a postára, fel is adtam, a postán öt ajtó volt, a postán öt ajtó volt, én meg ideges voltam, óriási posta, álom, ekkorát még nem is láttam, az öt ajtón át kellett egy-egy ügyintézőhöz bemenni, én valamennyi ajtónál sorban álltam, mindig félrevezettek, nem tudtam, hogy oda kellett volna menni, ahova azt írták, 5. ajtó.

            De aztán győzelmet arattam, megszabadultam a levelemtől, kifizettem a díjat, s most már tényleg könnyedén lépdeltem Annamáriához.

            - Szia Annamária, visszajöttem. Nos, hogy döntöttél, maradunk vagy mész keletre vagy megyünk keletre?

- Megyünk keletre.

- Jó, csak még azt az egyet áruld el, láttam egy táblán, Kettős megállóhely, hazafelé, mit jelent az, hogy kettős megállóhely?

- Majd ifj. Jakab Imréné megmondja neked, ha találkozunk velük, kérdezd tőle, de ha ő nem tudja, a nyugati szláv barátunk biztosan válaszol. De ha még a nyugati szláv se tudja, akkor addig járjuk a mesés keletet, amíg valaki nem ad megdönthetetlen választ. Jó lesz így?

- Jó, így nagyon jó lesz – mondtam Annamáriának és megsimogattam a kezét, a kézfejét, a jobb kézfejét.

            S valóban, másnap megbeszéltem ifj. Jakab Imrénével, hogy Annamáriával csatlakozunk hozzájuk, s négyen folytatjuk kelet bebarangolását.

            Ifj. Jakab Imréné nagyon boldog volt, állítólag a nyugati szláv is, megegyeztünk, hol találkozunk, hol várjanak minket, aztán, mint minden telefonbeszélgetés után, bontottam a vonalat.

            Annamáriával még egy jót aludtam, az nem is lényeges, együtt aludtunk-e vagy külön, jót aludtunk, szépeket álmodtunk, másnap hét harminckor keltett az óra, nyolc harminckor pedig poroszkáltunk kelet felé, hogy találkozzunk ifj. Jakab Imrénéékkel.

            S itt elbúcsúzunk ifj. Jakab Imrénétől, elbúcsúzunk Annamáriától, elbúcsúzunk a nyugati szlávtól s elbúcsúzunk tőlem is, igaz, hogy egy sort nem írtam a keleti utazásról, ha nagyon szigorúan szemléljük a kérdést, de engem is annyi váratlan meglepetés ért ezen a héten, hogy kénytelen vagyok én is meglepetést okozni, s ezért keleti utazás nélkül marad az Utazás keletre.

 

 

           

           

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: XXIII.
Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában - © 2008 - 2025 - helyesiras.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat