Zságot András

 

Kalandozások a helyesírás világában / XXI.

 

        Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címének egy része azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát, A magyar helyesírás szabályait (2006), s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a műbe illesztésével írunk egy novellát vagy valamit.

        A huszonegyedik részben, ebben a részben a szabályzat 131. c – 137. pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót beleteszünk, de igyekszünk.

        Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

 

Cigaretta, cigarettázás

 

            2012-t írunk, előttünk áll még a november és a december.

            Ha sétálok Veszprémben, s látom, meg-megáll egy öregember az utca másik oldalán, akkor utánzom őt félórán át, én se folyamatosan lépkedek, több gondolat jut így agyamba, biztosan, ha időnként megszakítom haladásomat.

            Tegnapelőtt Veszprémben lassan sétáltam, pihenésekkel cifrázottan, egy toronyházból a legszívhezszólóbb dallam szállt felém, a távolban még egy harci kutya is úgy tett, mintha szeretné az érzelmes muzsikát.

            Szóval, éppolyan kép tárult elém Veszprémben, mint egy jól megírt svájci regényben. Kétségkívül.

            A svájci regények mind egy szálig arról írnak, hogy a fiú beleszeretett a lányba, a lány a fiúba, nincs hadd el hadd, a fiataloknak nem váltak el a szüleik évekkel ezelőtt, két apa, két anya, egész a család, a lányé is, a fiúé is, szeretetreméltóság minden lapon, minden mondatban, a két apa és a két anya boldog, hogy gyerekeik csókot váltanak, senki sem ellenkezik, az ördög tapintatból félreáll, a fiú és a lány házasságot kötnek.

            A fiú megvan húszéves, a lány megvan tizenkilenc. Ez a svájci regény, jaj, csak nehogy valaki ellenőrizzen, egy magyar bölcsész.

            Még rosszabb: egy svájci olvassa iménti bekezdéseimet.

            Sohasem bocsátanak meg a svájciak, hogy így leegyszerűsítettem életüket, irodalmukat.

            Ha Magyarország miniszterelnöke leszek, háború tör ki Svájc és hazánk között, hadd főjön a fejem az ország első embereként, a svájciak bosszúja, bosszúsága évről-évre nagyobb, végül Ausztrián át megtámadják a gyengén felfegyverzett hazámat, ha itt lesz az ideje.

            Ah, egymagam tán világháborút is előidézek a buta, elhamarkodott fogalmazásaimmal, megalapozatlan kijelentéseimmel.

            2012. Ma éjféltájban ugyanannyi ember hal meg Pesten, mint Lisszabonban.

            Ellenőrizhetetlen állításaimnak művészi értéket tulajdonítok.

            November és december, két hónap, s ha letelnek, várni kell elmondhatatlan hosszúságokat, míg újra november és december lesz vissza az évből.

            Hú, elfelejtettem, mindezt miért írtam le.

            De ne örvendjen, aki hibát keres, magában is megáll a mondat.

            Ha írok, távolságot kell tartani, ha a svájci lány a svájci fiút szerette, s hozzá ment feleségül, nem szabad szomorkodni, önmagunk kudarcait majd akkor sirassuk, ha éjjel felébredünk rémálmunk miatt, ha alkotás közben nyavalygunk, összevissza gabalyodik az agyunk, aztán csak csodálkozom, ha énmiattam polgárháború robban ki vagy ami még rosszabb sokaknak, veszít a városom focicsapata.

            Félre bú, ne féljünk a hajléktalanságtól, az elő-előtűnő éhezéstől, most csak a cigaretta a nagy talány, nemsokára megszólal az órám berregve, akkor bezárhatom a füzetet, melybe írok, megengedi az óra, s az után hajtogathatom papírból kedvenc repülőimet.

            November és december, sohase feledlek benneteket.

            2012 – téged könnyen kitöröllek memóriámból, mindenki szebb, ha nevet, mint ha sír, de ez a 2012-es esztendő nekem csak a búsulásomra volt.

            2012 – éppakkora művész szeretnék leni, mint Homérosz volt. De lelkiismeretesebb is, mint ő volt egykoron. Énbennem megfogalmazódott egy órája, ha ezer évek múlva egy régészcsoport rábukkan erre az írásomra, könnyítem teendőit, nagy nehézséget jelent akkor a nyelv megtalálása, fordítása, de ha ezzel az akadállyal megbirkóznak sikerrel, akkor azon már nem kell töprengeniük, mikor keletkezett ez az egész, beleírom.

            Szívhez szóló gondolatok simogatnak, jaj, csak legalább két régésznő olvassa írásomat, ne buta férfiak, nők, akik össze-összevesznek, de legkésőbb a lelet feltalálása és megfejtése után tizenöt nappal boldogan mosolyognak majd egymásra.

            Mosolyognak egymásra s a világra, szintolyan varázslatosan, mint első szerelmem nevetett, amikor legelőször vallottam neki, őutána még a legszebb hangú énekesnő is jöhet, a legszebb hangú énekesnő se tesz oly félelmetessé s mindent eltipróvá, bárki bekopoghat első szerelmem után az ajtómon, csak öreg bácsika nyit kaput már a bebocsátást kérőnek, nem egy toronyház-döntögető izomember, mert az én első szerelmemet talán még Julius Caesar is irigyelte volna, Homérosz is. Csak rá gondolok most is, az én ámulatba ejtő első szerelmemre. Rá gondolok és senki nem mer az utamba állni.

            Az én első szerelmem le szokott utazni vidékre hozzám, annyira elkényeztetett engem. Leutazott vidékre a következőképpen: a Duna—Tisza közéről indult, vidékről, szent igaz, de hamarost a fővárosban találta magát, ott körbenézett, egy kávét is megivott, majd Pestről leutazott hozzám vidékre, jaj, mindenki tudja, hogy székesfehérvári vagyok.

            Azt hiszik, hozzám adták feleségül? Hiába utazott hozzám sokszor le Pestről.

            Frászokat adták hozzám feleségül, nem sok nálam értékesebb ember sétáltat vagy nem sétáltat kutyát a parkokban, de akit feleségül vennék, mindig talál egyetlen férfit, aki legyőz engemet, sohasem fogok én megnősülni.

            Hacsak fel nem találom a leghasznothajtóbb almahámozót, nem a szellemességemért, nem a szexuális vonzerőmért, hanem az almahámozómért csak hozzám jön majd egy hajadon. Egy egyszerű nőre vágyom.

            A távoli Hajdú-Biharból. Közelebb engem már minden leány ismer, mindegyik legyintett is, mikor nevem hallotta.

            Első szerelmem?

            Húszévenként gondolatban vissza-visszatérés első szerelmemhez.

            Ha mindig akadt egy, aki szebben szavalt nálam, hogy sikerült nekem az első szerelem?

            Ide-oda tekinget most is az éhes szemecském, nézhetek délre, nézhetek északra, de nem látok nőt, aki felém közeledik. El leszek fáradva, perceken belül, ebben a szeretettelenségben.

            Mindazonáltal első szerelem nekem is járt. A hártyásszárnyúak is szaporodnak, én is szaporodni fogok, huszonöt évesen még ezt mondtam nevetve egy vadidegennek Kaposvár főterén.

            Első szerelem.

            Első szerelemmel megjutalmazott a sors. Idejött hozzám a leány, én cigarettáztam, ő meg nem cigarettázott.

            Jaj, ez a cigaretta, a szobám fala óriási, több négyzetméteres, meg fogom nézni, mekkora, meg fogom nézni a lexikonban, mekkora a szobám fala, ha a legapróbb betűkkel írom teli, akkor is hiányzik a végén másfél négyzetméter, ha a téma a dohányzás.

            2012-t írunk, a szociológusok tudják, a 2010-es évek Magyarországon a cigaretta visszaszorításának jegyében telnek.

            Ugye, ugye, a szépirodalom se lehet tétlen, állást kell foglalni.

            Első szerelmem.

            Miután megszorítottam leendő első szerelmem kezét legelőször (a drága Szegeden esett), a szegedi fogdmegek ott a piacon oly csendesen pakolásztak mellettünk, nekünk fütyült a szegedi fülemüle, az első szerelmesek előtt, mielőttünk le-föl sétált egy szép gazella, senki nem kérdezte tőlünk, hol a Petőfi utca, a szegedi barnamedvék megtiltották, hogy bántsanak minket, hogy kérdezgessenek, no de a szerelmes kézszorítás után legelőször az jutott eszembe, a csók édes lesz-e vagy keserű.

            Cigarettával semmilyen csók se édes.

            - De hogy is gondolod, hogy itt az utcán fogunk csókolózni? – kérdezte első szerelmem, leendő első szerelmem. A szerelem első napját az első közös ébredéstől számítjuk.

            Örülök annak, hogy tiltják a dohányzást, emelik a cigaretták árait, júj, szegény leány, nevezzük Annának első szerelmemet, miért nem fordult fel a gyomra, amikor a két ajak hosszan ölelkezett? A két ajak, az enyém s az övé.

            Mennyit kibírnak a nők! S nemcsak mennyit kibírnak a nők, hanem mennyit nők kibírnak.

            Azóta évtized is eltelt, buta agyam, de még butább szájam azóta leszokott a dohányzásról, csakhogy a bűntudat a mai békés napon a tüdőmbe vágott egy pattogós ostorral.

            Közre kell bocsátani bűnbánatomat, de le-föl sétálás közben ne felejtsük el azt se, cigarettával több nőm volt, mint cigaretta nélkül.

            Hogyne, de cigarettával fiatalabb is voltál meg okosabb is voltál, cigaretta nélkül most agg vagy meg hülyülsz, olyan gondolataid törnek elő mára, elképedek, s irtózattal mesélem a gondolataidat a vaddisznót etető szakember sógorának.

            Harc a cigaretta ellen 2012-ben. Mindenki harcol, a vonatban tilos a dohányzás, a pályaudvarokon is, a kocsmákban is, álljunk mi is a törvényhozók oldalára, ugyanolyan erős leszek, meglássátok, mint mikor Szegeden a kezét szorongattam a lánynak, egy rézkarddal az utcára vonulok, s üvöltve végzem ki a dohányzó férfiakat és nőket.

            Nem lesz dohányzás.

            Ha tavaly a brigád tagjai meg tudták javítani rádiómat, azzal rovom le hálámat, hogy őrjöngve szintakkora csodát viszek végbe, mint a rádiószerelők, egész Európát lebeszélem a dohányzásról, mindenkit.

            Nem dolgoztam egy percet se tüdőgyógyászként, s ugyan pár másodperce bele szeretett volna szólni egy tüdőgondozói ápolónő elmélkedésembe, ki-be járkált itt a kávézóban, ahol törzsasztalomnál betűket kanyarítok, de úgy fordultam a széken, lehetetlen legyen belém kötni, az ápolónő abbahagyta a járkálást, bár továbbra is úgy tűnt nekem, sehol sem találta a helyét, ám láttam mozdulataiból, nem kell tartanom az ápolónőtől, zavar nélkül írhatok dohányzás ellen.

            Nem egészségügyi értekezést kerekítek itten, rossz rágondolni, semmikor kezembe nem vettem tüdőszakkönyvet, ha mégis az orvoslás határára tévedek, soha nem hallott szavakkal menekülök vissza a pusztaságba, ami az én világom (s Petőfié), falusi menyecskék hozzák a kenyeret nékem meg a kalbászt, vereshagymát, mint a juhászoknak, éppolyan a ruházatom is.

            Pusztai életre csábítok minden harminc év felettit, akárhol lakjon, rombolja le a házát, s siessen a pusztába. Újjá is építjük a világot, akármekkora toronyházat ledönthetek, akárhányat is.

            Mindenki hajlékát megsemmisítem, egy nagy puszta, ősvadon a világ rombolásom után, mindenhonnan özönlenek az emberek a gyűlésemre, senkinek nincs háza, senkinek nincs otthoni teendője, sokkal nagyobb összejövetel lesz, mint az öt évvel ezelőtti, mikor az első sorban ült tíz miniszterelnök, a világrombolás utáni gyűlésen az első sorban tíz király ül majd.

            A föld minden lakója az én beszédemet hallgatja őrült házmegsemmisítéseim után. A föld minden lakója munkanélküli, fogy az ennivaló, de épp így terveztem.

            Pár nemtörődöm ember előre-hátra pillantva ásítozik a világ népeinek összejövetelén, de odadobok feléjük a színpadról egy óriási hőmérőt, s úgy megijednek attól, hogy széttörve a hőmérő a fejükön tiszta higany lesz a testük, hogy elfutnak jó távol, majd egy megszeppent kisfiú alázatával, s egy csúszómászó lassúságával visszatérnek gyűlésemre, de most már nem bomlasztják a hallgatóságomat fancsali ábrázatukkal, ők a leglelkesebbek, megrémítettem őket a hatalmas hőmérő odahajításával.

            Kicsi volt, nagy lett, mint az ember, mint minden élőlény, csakolyan. A földalattink első állomása a dohánytermék, s most, a félúton látjuk, leromboltam minden lakóházat Európában, Ázsiában, a többi földrészen is, népgyűlésen szónokolok, lent egymás mellett iráni, új-zélandi, én meg önmagamhoz szólok: te általad jött a romlás, önmagad feladata az építés is. Kicsi volt minden kezdetben, de gigantikussá duzzadt mindenki meglepetésére. Oly óriási hegynyivé, mint a cigarettaellenes küzdelmem.

            Utálok a cigarettáról írni, gyűlölök rágondolni. Bízom benne, a csillagok, életem vezérei nem apró, szellemes féloldalasokat íratnak a cigarettázásról most velem, hanem egy összefüggő alkotás születik, világokat átfogó, a számat tátom, hogy bármit bekaphassak, látnám, hogy duzzad az erő tagjaimban, s végérvényesen eltörlöm a dohányzást Európából, Ázsiából és a többi kontinensről.

            Népgyűlés a világnak. Amikor megtudták a hírt az emberek, a házaik leomlása után házaik leomlasztója üvölt majd a mikrofonba, mikor az inni való víz is fogytán, gondolkodóba, nagy gondolkodóba estek.

            De mindenki eljött nézni az arcom, a hangom hallani.

            - Önmagatok érdeke, hogy itt legyetek, amikor a gondolataimat közölni fogom – győzködtem a népemet, a világ lakosságát.

            - Gyertek el, idő előtt haza szabad menni, bekiabálhattok ocsmányságokat, semmitől sem félek – jelentettem ki magabiztosan.

            Tudtam, mindenki babonás csodálattal tekint rám, ha a szám kiadja az első hangot.

            - Szóba hozok nemszeretem célt is, de most először az emberiség történetében önmagunk boldogságáért, az emberiség győzelméért egyesülnünk kell, az én feltartott ujjam lesz a pont, melyet a világ minden embere fanatikus áhítattal imád, s én cserébe fogadom, a gyűlés után tíz évig nem lesz szerteszét szórás, mint a kenyértészta, úgy tapad egymáshoz ember s ember beszédemet követően.

            Tizenhat órán át szónokoltam.

            A nyolcadik órában feljött az emelvényre egy revolveres bácsi Andorrából, revolvere meg van töltve, fenyegetett, rémülten láttam, az andorrai revolveres bácsi ki-kinéz a tömegre, szeretne forradalmat? Le nem tenné könyörgésre sem a revolvert.

            Elhibáztam? Mégse rettentettem meg az emberiség összes tagját azzal, hogy minden hajlékot leromboltam?

            (A legharcrakészebb személy volt z andorrai revolveres, a többi álmait álmodta vagy veszekedett a gyerekével, nem támadott senki, semmiféle összeesküvést nem sikerült az andorrai bácsinak megszervezni, én kértem a színpadról az egyik segítőmet, nyújtson fel nekem egy szál virágot, s a kapott nefelejcset az andorrai bácsi zakójának zsebébe illesztettem.)

            Béke, béke. Mégis én vagyok a világ vezetője.

            Megnemtámadási szerződést írt alá minden ember, így neveztük el, tudták, valamennyien koldusok, csak még azt nem árultam el a színpadról, miért haragudtam meg népemre, testvéreimre, apáimra, anyáimra, gyermekeimre.

            - Emberek! Hajléktalan emberek! – harsogtam bele a mikrofonba.

            - Már nyolc órája beszélek nektek, már nyolc órája hallgattok, tudjátok, én romboltam le herkulesi erőmmel házaitokat. S most mégis itt álltok, szemben velem. Nem lázongtok, de nem szeretném, ha a meg nem értés újfent őrült tettre ragadtatna valakit, mint az előbb az andorrai bácsit, aki pisztollyal a kezében ide merészelt állni mellém.

            - Emberek! Ide jött az andorrai bácsi, láthattátok, nem a világszép Olgához, nem udvarolni akart, de gyilkolni.

            - Emberek, nyolc órája figyeltek rám, ezután is hallgassatok engem, mert sehova se tudtok menni, de ha követitek szavaimat, a lelketeket már életetekben befogadja az ég, a könnyeiteket csak egyszer, halálos ágyatokon hullajtjátok, de a földi tartózkodásotok állandó vigalommá válik, ha követitek szavaimat.

            Senkinek se kell soha már oda-vissza utazni, céltalanul bolyongani, mindenki megpihenhet, ha megfogadja tanácsaimat a föld, mindenki nyugtot és boldogságot nyer, csak minden történjék úgy, ahogy elterveztem.

            Emberek!

            Én leromboltam a házaitokat.

            Egyikőtök se mondta szörnyű pusztításom után, elleszek nélküle, nem kell nekem lakhely. Valamennyien sajnáltátok, hogy nincs többé otthonotok, de önmagatok új, szép, pompás otthonokat varázsolhattok, hisz oly sokan vagytok, s én vezéretek leszek.

            Emberek!

            Sosem kérdeznétek, tudom, miért romboltam le otthonaitokat. Sose kérdeznétek, mert oly nagyon tisztelitek a nevemet, a tudásomat.

            De én elmondom nektek az okokat. Nem is az okokat, csak az egyetlen okot mondom el nektek.

            Sose, sehol nem szónokoltam még ekkora hittel. Önmagam egy aprócska tükörben, jobbra megpillantottam arcomat, s lelkesített engem is a tűz, mi a szemeimben égett. Tűz a szemeimben, tűz az arcomon, tűz talán még a bokámban is.

            Emberek! – kiáltottam teli torokból az összesereglett hallgatóimnak, az épen élő minden embernek, csecsemőknek és százéveseknek.

            Emberek! Én megfogom a lepkét, ha akarjátok, de szárnyainak kitépése helyett inkább étellel, itallal vendégelem meg, aztán visszaeresztem társaihoz. Tinélkületek, emberek, nem gondolnék lepkefogásra, lepkeetetésre, én kitűztem egy célt, a világ összes lénye élje mindennapjait békességben, de elsősorban ti emberek feledjétek el a széthúzást, a pártoskodást.

            Emiatt romboltam le házaitokat? – kérdezhetitek.

            Igen, azért romboltam le valamennyiőtök lakhelyét, hogy felébredjetek, hogy a gonoszt elűzzétek magatoktól, én úgy láttam, mindennapjaitokat megfertőzte a pokol, ezért lebontottam, amihez leginkább ragaszkodtatok, lebontottam azt az épületet, ahol pihenni, kacagni szoktatok, hogy a közeli jövőben sokkal többet kacaghassatok, a rontó erők elűzése után.

            Kik ellen harcolok? Ki ellen harcolok?

            Emberek, tegyétek fel kérdéseiteket, a hitemmel és a szeretetemmel gyorsan válaszolok mindenkinek, senkit nem nyomaszt a tudatlanság, senkit semmi nem nyomaszt ezentúl, semmi se bántja az én barátaimat már.

            Barátaim!

            Én egy lánynak egy folyóparti településen azt suttogtam egyszer, mindig rád gondolok. Azt hiszitek, hazudtam neki? Dehogyis! S szintannyi igazság volt akkor szavaimban, mint most, mikor kijelentem, épületrombolásom a jövő örömeiért végeztetett.

            Éppannyi öröm vár két év múlva egy embert, amennyi örömben volt része két éve száz embernek.

            Én egy lánynak azt suttogtam egyszer, mindig rád gondolok. Szívhez szólóbb mondatot miért találjak ki? Gyönyörű ez is, ha őszintén hangzik. S őszintén akkor hangzik, ha a beszédben résztvevő minden szerv őszintén muzsikál.

            Barátaim! Ne dohányozzunk!

            A dohányos ember nekimegy a szekrénynek, éjjel öklével veri a szobája falát, a dohányos ember tettei kiszámíthatatlanok.

            Barátaim! Ne dohányozzunk!

            A dohányos ember hetenként le-leereszt egy idegen gépkocsigumit.

            Barátaim! Ne dohányozzunk!

            Csak annyi szükséges, hogy a dohányzók egyik esti sétájukat visszafelé tegyék meg egy darabon, menjenek, menjenek, de ne arra, amerre az orruk áll, arra menjenek, amerre a hátuk van.

            Tíz percet sétáljanak visszafelé, s meglátják, a tizenegyedik percben már nem nyúl a kezük a cigarettáért.

            Barátaim! Ne dohányozzunk!

            Az utcán járó-kelő emberek tegnapelőtt, mikor a házakat még nem romboltam porig, búsan arról álmodoztak, egy ember majd felforgatja a városokat, s pirossal festi le az utcákat.

            Én itt vagyok, s hirdetem, ne dohányozzatok. Ne dohányozzatok, kiáltom, ha többre vágytatok, elmagyarázom tinektek, miért nem szabad zokogni s fitymálva fintorokat vágni, kérdezni, csakennyi.

            Fennmarad a nevem, egyrészt a lakásotok lerombolása miatt és a cigarettázás megszüntetése miatt. Az egymásutániság ne tévesszen meg senkit! Előbb romboltam az épületeket, aztán tiltom a dohányzást. Mindkét cselekedetemnek ugyanaz a magja, vonzódásom első szerelmemhez, akinek csudát, csillagokat ígértem.

            Nem a harcra legkészebb katona a legértékesebb, hanem az, aki hasonlít rám, aki hasonlít rám, mindig győzedelmeskedik, még akkor is, ha a mindent eldöntő csata előtt megtanulta az Isteni színjátékot, s emiatt olyan álmos, hogy egy hétig is aludna tán.

            Aki hasonlít rám, győzni fog.

            Aki hasonlít rám, elhiteti a világgal, le kel szokni a dohányzásról, s erre vissza-visszatérve, állandóan ezt ismételgetve minden kétkedőt a magam pártjára állítok.

            Emberek! Szokjatok le a cigarettáról!

            Mindig a leginkább hasznot hajtó tevékenységet válasszátok!

            Emberek! Szokjatok le a cigarettáról!

            Mikor még álltak házaitok, vezetőitek kértek benneteket, ne dohányozzatok. De ti tovább szívtátok s fújtátok a füstöt. Ha egy fogdmeg kitekerte volna a kezetekből a cigarettát, bepereltétek volna, miért háborgat benneteket.

            Épp olyan esetben kell a népvezérre hallgatni, mikor az a kérdés apróságnak tűnik.

            Ugyanis próbára tett benneteket a mi parancsolónk, ő akarta, szokjatok le a cigarettáról, s üvöltözte ezt füleitekben vezetőitek szájával.

            De ti elfordultatok a parancstól. A járókelő azért dobta el cigarettáját, hogy újat vegyen elő.

            Óh, szerelem!

            Csakannyi nektek a szerelem, hogy találkoztok, s együtt alusztok!

            Szégyen, emberek, szégyen! Barátaim, ez szégyen!

            Ha a cigarettázó és a nem cigarettázó csókolózik, a sók után a nem cigarettázó bármikor elokádhatja magát.

            Barátaim! Nem az együtt alvás fontos, az együtt ébredés a leglényegesebb.

            Én apróságokról szónokolok most nektek. De ne feledjétek, pár nappal ezelőtt leromboltam a Földet, nincs egyetlen ház, bárhol keresitek. Ennélfogva vegyétek komolyan, amit mondok, ha a kamillavirág szirmairól beszélek, azt is tátott szájjal figyeljétek.

            Önmaga ellen fordul, aki egyetlen szavamon is mosolyogni mer.

            Leromboltam a házaitokat, hogy lássátok, ugyanakkora erőm van, mint a legpusztítóbb földrengéseknek.

            Meséltem nektek első szerelmemről, hogy tudjátok, az érzéseim hasonlatosak a ti érzéseitekhez.

            Barátom! Egymagad nem győzheted le a természetet. A pusztító vulkán elé falat állíthatsz, ó, botor lélek, a falat elsodorja a láva, legyőz téged a vulkán, ha egymagad szállsz szembe vele.

            Én megfogadtam, hogy kiveszem a cigarettát a kezedből, ha tenálad egyetlen szálat találok, megbüntetlek, sivataggá lesz a föld, ha nem hallgattok meg.

            Én azt akarom, hogy a csók után ne kelljen attól félni, okádni fog a fiú, okádni fog a lány. A fiúval és a lánnyal, ővelük nem szabad gúnyolódni, mert holnapután ezek a szerelmesek ülnek a parlamentekbe, a bírói székekbe.

            A be nem avatkozás bűn, nem tudom, ha egy dohányzó megcsókolt egy nem dohányzót, a csók után a nem dohányzó hogyan tudott erőt venni magán, hogyan tudott a dohányzóra rámosolyogni.

            Leromboltam minden házat.

            Emberek! Ti még mindig nem tudjátok, mekkora bűn a cigarettázás.

            De én öregebb vagyok a fiataloknál, s fiatalabb az öregeknél.

            Én láttam a legtöbbet a világból, a legtöbbet láttam, amikor házaitokat a földdel tettem egyenlővé. Szerteszét szórva fekszenek a városokban a gyerekek játékai, a televíziók, a vasalók, láttam megrettent arcokat, én láttam a legtöbbet a világból.

            Sehonnan nem jön segítség, se a Marsról, se a Jupiterről, az én ujjam a segítség, ha mindenki ezt nézi, az én hangom a gyógyítás és az építés, semmikor se hallgassatok más szónokot!

            Az egymásmellettiség gyakran szerelmet szül. Ha valahol szerelemről beszélnek, én magam megyek oda, fönnmarad ezért a nevem, hogy bátorítsam a fiút és a lányt, beszéljenek egymáshoz, s akkor találkozzék a két száj, ha mindkét szív egyszerre háromszor egymás után dobbantotta azt, hogy igen, igen, igen.

            Barátaim! Sehogy se tudlak titeket lebeszélni a dohányzásról? Dehogy tudlak lebeszélni benneteket.

            Elvesztettétek otthonaitokat, valami nagy csodát vártok?

            Ha tovább cigarettáztok, nem épülnek új házak, de a Földet kétméteres vastagságban hányásnyomok borítják majd, undorító a cigaretta, értsétek meg!

            Jaj, hogy fog engem kedvelni a magyar törvényhozás, hogy agitálok a dohányzás ellen.

            - Emberek! – szóltam fáradtan hallgatóságomhoz. – Tizenhat órát beszéltem egyvégtében. Most húzódjatok a fák alá, aludjatok nagyokat, beszélhettek egymással bármiről, az egyenlőoldalúság kérdéséről, sirathatjátok sorsotokat, de végül szembe kell néznetek az igazsággal, semennyi házat nem építhettek fel nélkülem. Jó éjszakát kívánok az emberiségnek!

            - Anna! – idéztem fel gondolatban első szerelmem emlékét, miután tizenhat órát beszéltem a világnak. – Anna! Szerteszéjjel szórták értékeiket az emberek, vitatkoznak, veszekednek egymással, nekünk jött a csomag, állítja az egyik, de a másik is magának követeli, nincsenek lakcímek, megszűnnek maholnap a nevek, tán a családi kötelékek is.

            - Anna! Mindig kértelek, el ne késs a találkozásainkról, s te sose siettél látni engem, félórát is többször vártam rád. S mikor egyszer azt kérted, mihozzánk menjünk ebédelni, mert szeretnéd látni a szüleimet, én semeddig nem tiltakoztam, máris felszálltunk a buszra, mely hazavitt minket. Én teljesítettem a kívánságodat.

            - Jaj, Anna, Anna, hogy imádtalak téged! Ha megbántottál, a sértést föl sem véve gyalogoltam veled tovább, ha moziba szerettél volna menni, nem vitatkoztam, hanem boldog voltam, hogy nekem köszönheted apró örömödet.

            - Anna, Anna, mimellettünk elfacsarodhatott a nagy szerelmesek szíve, emlékezz, milyen nagyokat kacagtunk, bármi kicsinységet észrevettünk s felderült mindkettőnk arca, a legnagyobb szerelmesek mi voltunk, te és én, tudod te ezt jól, Anna.

            Annának ajándékoztam utolsó találkozásunkkor kedvenc süteményem darabját, egy részt kapott belőle, utolsó találkozásunk minden pillanatát a véletlen irányította, mindketten szabadnapot vettünk ki, mindketten sétáltunk a forró napsütésben, s ekkor találkoztunk véletlenül, aztán egy darabot adtam neki a süteményből.

            A sütemény darabkáját, azt hiszem, máig őrzi, emiatt gondolok oly sokszor Annára.

            - Anna, imádlak – szólítom meg gondolataimban -, miattad romboltam le a világ lakóházait, miattad beszéltem tizenhat órán keresztül a föld nyomorgó népéhez, miattad tettem mindent, Anna, hogy ne haragudj rám.

- Nem haragszom – felelt Anna távolról, nem is távolról, a semmiből felelt, de eljutottak hozzám a szavak, s a ködből lassan az alakja is látható lett, nem félre állt, hanem középre, fel a színpadra, oda, ahol nemrég én győzködtem a nyomorgó népet.

            Anna fenn, én lenn.

            Anna fent, én lent.

            Anna fenn, én lenn, Anna fenn marad, én eltűnök a szégyenemben előle. Őtőle félek, biztosan hallotta, mit mondtam az összesereglett embereknek az imént.

            Valamerre elfutok, ne lássa Anna, hogy még mindig vágyom a mozdulataira, a pillantására.

            Emberek! Gyertek vissza, ébredjen fel, aki már elaludt, gyertek vissza, újra beszélni szeretnék hozzátok!

            - Hagyd őket! – szólt hozzám Anna bársonyos hangján.

            Anna biztosan hallotta tizenhat órás beszédemet, ott volt a nyomorgók között, őközöttük, akiket éhezővé tettem.

            Annáék házát is megsemmisítettem. Tudom.

            Annának, a gazdag lánynak, semmije nem maradt, egy kistáska csak a vállán, de nagyon zavarta. Egy kistáska Anna vállán, abba tette utolsó találkozásunkkor tőlem kapott süteménydarabkáját.

            A süteménydarabka sehogy nem veszett el. Őrizte Anna a süteménydarabkát, ezért gondoltam folyton első szerelmemre, még akkor is, ha egy ország választott minket el egymástól.

            - Anna, én elpusztítottam a civilizációt! Elpusztítottam az emberi civilizációt a házak lerombolásával, hogy ne bántsanak téged a cigarettájukkal, hogy ne forogjon a gyomrod, hogy az arcod ne fehéredjen el.

            - Anna, hozzájárulsz ahhoz, hogy vágóhídra küldjük a most erdőkbe húzódott embereket? Hogy tanulják meg, hogy nem cigarettázhatnak mindig, ha kedvük szottyan rá?

- Jaj, embertelenség! – csak ennyit mondott Anna, s megvetően tekintett rám le a színpadról.

            Igen, ő fönn marad, semekkora szél nem fújja le onnan, a szerencsétlenné tett tömeg őt élteti, templomot építenek Anna tiszteletére, milliárdan egy templomot, ennél fogva húzd, lázas igyekezet, tíz nap alatt százemeletessé válik a templom a szemem előtt, s a tetejére, a százegyedik emeletre beköltözhet Anna, onnan tekint le rám, letekint rám, a lenn maradtra.

            - Anna, Anna! – kiáltom fel.

            Az emberiséget érintő nagy kérdésekben neki megy a levél, Annának, ő dönt, kire milyen sors vár, Anna dönt, nem én.

            Annával komolyan beszélgetek.

            Komoly szavakat, mondatokat fogalmazunk, egymás szemébe nézünk, semmint hogy régi adomákon kacagnánk.

            - Te egy szerencsétlen ember vagy szerencsétlen gondolatokkal – Anna ezt nekem mondta, miközben mindkettőnk arca zöldből pirosra változott.

            - Az ostoba cigaretta miatt leromboltad a világot, a házak, mindannyi ház alszik, örök álmot álmodik, s mindezt amiatt, hogy a csók legyen édes, cigarettát soha ne vegyen kezébe ember.

            - De nem emiatt romboltad le Párizst, Rómát és Berlint, nem, nem, azért írtad, hogy leromboltál mindent, hogy tapsoljanak megbízóid, nem mertél te soha ellenszegülni a hatalomnak, a leggyávább gyávaság az úr a lelkedben, ha százból ötvenegy ember úszott, negyvenkilenc a parton napozott, te is beugrottál úszni, mert az úszók kettővel többen voltak, mint a napozók.

            - Mindig amellé álltál, aki esélyesebb volt a győzelemre, az ilyen aprócska férget eltapossák a férfiak. Azt írtad, leromboltad a házakat, hogy ne cigarettázzon senki, talpnyaló voltál, nem fogsz átváltozni, mindent megragadsz, hogy a győztesek befogadjanak.

            - Ó, alávaló kicsinyesség! – ordította felém Anna a szavait.

            - Te szánalomra méltó szemét! – ezt is nekem üvöltötte Anna.

            - Ó, alávaló kicsinyesség! – ekkor már oly nagy düh vakította Annát, hogy amit a színpadon talált, mindent felém hajított, a fejem felé.

            Aztán felkapott egy baltát, s azzal kergetett, végig az erdőn, ki a mezőre.

            - Meghalsz, mert szégyent hoztál rám! Azt mondtad, a cigarettásokat akartad megbüntetni, azt mondtad, imádtál engem, s emiatt romboltál, mint az ár, de te mindezt amiatt találtad ki, hogy sok pénzed legyen, hogy adjanak neked sok pénzt a gyárosok.

            - Alávaló, pusztulj el!

            Anna rohant a baltával, én futottam előtte.

            - Pusztulj el, te rongyember! – ordított Anna, s elhajította a baltát a kezéből.

- Segítség! Segítsenek emberek! Anna meg akar gyilkolni engem!

            S való igaz, a balta veszélyesen és gyorsan közeledett a fejemhez.

            Az utolsó pillanatban félrehajoltam, ennek köszönhettem, hogy a balta nem a fejemet találta el, csak a vállamat. De az is nagyon vérzett a befúródás után, hol itt az orvos, hol itt a kórház? S hol itt a rendőrség?

            - Akkor is meg foglak ölni – mondta hidegen Anna, mikor odaért mellém.

            - Gúnyt űztél belőlem, s most döbbenek csak rá, a lakóházakat nem a szerelmem miatt romboltad le, hogy ne cigarettázzanak a nikotinisták, de még csak nem is amiatt, hogy neked adja minden pénzét a bankár, nem, nem ezek miatt, hanem támadt egy ostoba ötleted, írni fogsz, s megírsz mindent, elképzelhetőt és elképzelhetetlent, véghez vihetőt és véghez nem vihetőt.

            - Ó, te hitvány ember! – zokogott Anna. – Ezt szeretnéd leírni? Ezzel akarsz híressé lenni. Hogy annyira szerelmes voltál belém, hogy megbántad a rossz csókodat, lebombáztad a világot, hogy ezentúl csak kedves csókok csattanjanak?

            - Széthasítanám a koponyádat, de szét is fogom hasítani, mert jelentéktelen vagy, középszerű minden gondolatod. Szégyelld magad, jeltelen sírba temetünk halálod után, s jegyezd meg, nem úgy fognak csókolni az emberek, ahogy te elgondoltad, hiába tettél tönkre mindent és mindenkit.

            - Én leszek a világ parancsolója, te csak a világ rombolója vagy.

            - Anna! – szóltam egykori szerelmemhez.

            - Hallgass! Hallgass, mert belelépek a torkodba! Én leszek a világ parancsolója, az álmaid elrontója, de egyben álmaid kiigazítója is.

            Nem lesz itt cigarettastop, jaj, bolond vagy, teljesen bolond, az emberek tovább szívhatják a kis rudacskáikat, csók nem lesz holnaptól, mézédes csókokról álmodtál, de a cigarettát ingyen kapja mindenki, de akiket csókon kapnak, le fogják vágni a fejüket a testükről. Így álltam bosszút rajtad az elkövetett bűneidért, a sok hazugságodért.

           

           

           

           

           

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: XXI.
Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában - © 2008 - 2025 - helyesiras.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat