Zságot András

 

Kalandozások a helyesírás világában / VII.

 

        Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címének egy része, azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát, A magyar helyesírás szabályait (2006), s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a műbe illesztésével írunk egy novellát vagy valamit.

        A hetedik részben, ebben a részben a szabályzat 39—45. pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót beleteszünk, de igyekszünk.

        Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

 

Ajándékozási nehézségek

 

            Kitalált történet, de nem ám Pécsett vagy Vácott játszódik, tehát nem úgy kitalált, hogy mégse kitalált, mert a hely valós, a helyet se áruljuk el, legyen ez a mesék meséje, szőjön a pók, a legnagyobb hálóismerő, a legnagyobb fantáziával bíró lény, öntözzön a kertész, de pók nélkül nincs élet ott se, a kártevők nagytöbbségét ezek a hasznos állatok pusztítják el.

            Óvjuk őket!

            Óvjuk őket, ha öregszik a kertünk, ha silányul a termésünk, akkor is.

            Kis pókokat gyűjtöttem kint, mondta egy nagy író, így kell ezt, s a pókok most itt vannak bezárva egy üvegben, az üveg nem fedetlen, jó erősen rácsavartam a tetejét, nehogy kijöjjenek pók barátaim.

            - Rosszallnám. Rosszallnám, ha kijönnének.

            - Mennyi pókom van, három-négy tucat, a nagy része mintha élettelen lenne, de csak dobj be közéjük tíz legyet, máris megelevenednek, vagy vágd ki az ablakon az üveget pókostul, mindenestül, törjön össze az üveg, úgy, hidd el, az üveg eltörése után ugyancsak megelevenednek a halottnak hitt pókok, mert nem mindegy, hogy szabadságban állsz vagy rabságban ülsz.

            Ha ülsz, halsz, ha állasz, élsz.

            De nézzük, miért kellenek nekünk a pókok a dunsztos üvegben!

            Említettem, hogy egy nagy író, érett, hatvanas férfiú pókokat gyűjt sértetlen üvegekbe, zöldell kinn a vetés, a pókok rabságban, fegyelmezetlen író, mindenki ezt gondolja, aki hallja, hogy pókokat gyűjt.

            De nem csak gyűjt, gyűjtet is, sok pénze van, fizet a pókokért. Felforrt a vérem, amikor hallottam erről az éretlen személyiségről, lépjen ki az irodalomból, aki ártatlan pókokat vet rabságra. Először ezt mondtam.

            Van, aki kicsinyli a pókok szenvedését az üvegekben, hisz az író eteti, itatja őket, majdnem taníttatja is pókjait.

            Pókok, pókok, rab pókok. Helyesel a magyar irodalom vezetése, azt mondja, a pókgyűjtő író fölött ők nem ülnek törvényt, helyesebb a hallgatás, a titkolózás.

            Amikor én meghallottam a pókgyűjtő író szenvedélyét, kevesebb szimpátiát senki iránt nem éreztem, mint őiránta.

            - Nézz jobbra! – parancsoltam magamnak, mikor a pókgyűjtő író balról jött felém. Eszik, iszik a pók a rabságban, de kérjél vidámságot a pók szemébe, hiába kérsz, a rab pók mindig szomorú, mindig sír.

            Az író barátjával vidám képeket festet a pók környezetébe, a rab pókok környezetébe, de a pók alatt, a pók fölött mindenhol üveg vagy üvegtető, hiába a vidám kép, ha a zárka nem nyittatik ki.

            Ha valaki jön, s hatósággal erővel bontat pókzárkát, akkor tesz az ember végre méltóságot, ne vesszen annyi pók, a rabságot vágjad fel, vágjad el a rabságot, szüntesd meg a rabságot.

            Ha a pókok nem pókzárkában élnek, az idősebb író nem tud írni.

            Kihullt elméjéből minden szellem azzal, hogy szabadították pókjait.

            De nem lesz, aki a pókokat újra a mezőkre, újra a kertekbe, újra az erdőkbe vezeti. A pókok az üvegekbe halnak, Allahhal és Jézussal gondolkoznak már ihletett pillanataikban, s nézik belülről, hogy fehérlik az egész szoba, az író szobája fehérlik a sok papírlaptól.

            Higgyem, hogy varázsolni lehet a rab pókokkal? Hisz én is írok ezzel a bűnös kezemmel, nincs vetetlen ágyam, minden szép rendben sorakozik szobámban, dobjad el a papírgalacsint konyhámban, rögtön felveszem, rend legyen, ezt akarom, ha rend van, háromszor meg négyszer gyorsabb az írás.

            - Mosd el magad után a poharat! - így szólok a vendégeimnek is, olyan tiszta vagyok, olyan rendes, mint egy német, nem is tudom, ki a legtisztább, ki a legrendezettebb. Én. Biztos én.

            Sokat írok, rengeteget a tisztaság kellős közepén, rengeteget írok, de ezt is kevesellem.

            Vagy én keveslem, vagy más kevesli, nem tudom.

            - Írj, írj, írj! – hallom az utcáról a felszólítást, ha az utcán vagyok, a házakból hallom, hogy írj, írj, írj. Sejteti a mindenfelől jövő hang, hogy hiába a tisztaság otthonomban, hiába a rend, mossuk bár le minden héten az ajtókat, nem elég, dolgozzál, mint egy takarítónő itten, mármint a saját lakásodban, valamit még hozzá kell tenni, hogy még több legyen a leírt oldal, hogy még szebbek legyenek a leírt oldalak.    

            Higgyed el, írd a hyposzagú szobád asztalánál jósággal az ódádat, a dalodat, csak kevesek fognak ünnepelni, azt mondják majd, hallották már ezt, pedig nem hallották, de addig nem tudunk a tömeg fölé kerekedni, míg egy megdöbbentő lépést nem teszünk.

            Mi lesz ez a megdöbbentő lépés? Mi lesz a megdöbbentő lépés, ami után sok, szép betűt formálnak ujjaim?

            Mondotta az öreg pókgyűjtő író, dohhal emberré nem lehet válni, szénnel se, aki szenet vagy dohot eszik, pléhvé válik, bát ez csak írói fantázia, de a dohot és a szenet elővigyázatosságból mégis elkerülöm, kitűzött célom, írd le, barátom, kitűzött, de még nem elvégzett célom, hogy a legszebb o betűt én írhassam két év múlva.

            A pókgyűjtő író jön, arat tapsot, de engem óv és tilt mindentől. A pókgyűjtő a legjobb író ma, a fiataloknak, fiatalabbaknak várniok kell, vagy utánozni, vagy még jobbat kitalálni.

            Pedzük, közeledünk a pókgyűjtő legyőzéséhez, peddzük még, közeledjünk, visszük a sírba a pókgyűjtőt.

            Kaposvárott megígértem, nem utánozok senkit, most ugyan nem Kaposvárt vagyok, távolabb Horvátországtól, de talán közelebb a Balatonhoz.

            Szebb s jobb itt, a képzetlen tömegről itt tudomást se veszek, ott kéklett az ég, itt kéklik az ágytakaróm, s az ágytakaróm kékje nagyobb reményeket ád, mint régen az ég kékje Kaposvárott.

            Higgyél, itt mindent lehet, nincsenek úttalan utak, a kaposvári igézet itt nem igézet, jöjjön a befejezett mondat, jöjjön az, hogy fel vagyok emelkedve.

            Fel vagyok emelkedve.

            Nincs több bűn.

            Kérjed a teremtőd, maradjon ez mindig így.

            Apró kis manó hallgatódzik, apró manó, de nem árul el senkinek, észrevétlen, csak egy kicsit észrevehető, csak onnan, hogy meggyűrte a kék ágytakarómat.

            Apró kis manó hallgatózik, ha magamban beszélek, de mondom, nem fecseg, nem kell félni, nem fecseg, hanem fél fenékkel ráül az asztalomra s miután már négy-öt órát beszéltem magamban, rám mosolyog, s ezekkel a tanácsokkal örvendeztet:

            - Most, hogy elhagytad Kaposvárt, soha nem leszel hitetlen. Bármit tehetsz, fújjon a szél, igyál pálinkát, nem árt.

- Hogyan? – kérdezem. – Bűntelen vagyok a bűnben is? Gyilkolok s más lesz a gyilkos?

- Igen – válaszol a kis manó. – Befejezetlen mondataidat száz barátod fejezi be, nem úgy, mint Kaposváron, ahol a befejezett mondataidat szégyelleni kellett, s befejezett mondataidat inkább kettétörték, s a sajátjukat toldották meg velük.

- Igen, ez így volt. Itt jobb. Látniuk kell a kaposváriaknak, hogy nincsen mostan össze-vissza életem, hanem fiatalodik szellemem.

- Öregedik – mosolyodott el a kis manó -, öregedik, de hat év alatt egy percet, Kaposváron meg egy perc alatt hat évet.

- Akkor gyűjthetek én is pókokat? – kérdeztem végre.

- Bűn nélkül – felelt a kis manó -, add az üvegeidet, most én is segítek.

            S a pókok önmaguktól másztak az üvegekbe.

            S a pókok önmaguktól másztak az üvegekbe itt.

            Itt.

            Itt igen.

            - Nézzed! – szólt a kis manó.

            S én néztem, ezer üveg tele pókokkal, dobd ide őket, úgyse törik el, dobd ide, aztán dolgozz, írj, írd meg végre, miért nehéz ajándékozni.

            Csengettyű szól. Figyelmeztet, hogy nem írhatok tovább a kis manócskáról, hanem írhatok az ajándékozási nehézségekről.

            De most már lőjön rám ágyúival Napóleon serege, az én pókjaim az én üvegjeimben nekem élnek, sződd csak a hálódat pici pók, ezennel kihirdettetik, kővé válik minden előttem, s én csak írom, írom soraimat, parttalan áradok a városból a faluba.

            Köszönöm, millió pók.

            De az ajándékozásról eddig még csak a címben írtam. Talán megadatik nekem, hogy nem kell babával játszanom ötvenéves koromig vagy a nyugdíjig, hanem dobjál velem a szekrénybe minden gyerekjátékot, barátom, mosott hajjal, mosott, fésült hajjal megyünk egy nagyvárosba s talán éppen Győrött megfogjuk egy lánynak a kezét, te is egyét, meg én is egyét, tűrniük kell, tűrniük jó, a mennyországból küldte ezeket a lányokat valaki, kösöntyű az ékességük, s már sötétlik minden, amikor mi négyen elhatározzuk, mielőtt arattat az agronómus, mi házasodunk, születnek a gyerekek, s elővehetjük a szekrényből az odatett gyerekjátékokat. Nekik, a gyerekeknek.

            Ásson egy nagy vermet csehvel rabszolgám, de akkora vermet, hogy a szélén barnállik a szén, mély nagyon, ebbe a verembe gyűjtjük össze pókjaimat. Fűtetlen télen, de egy tolattyúval energiát termelünk, nem pusztulnak el pókjaink a legdermesztőbb szibériai zimankóban sem.

            A gyerekek a pókokról írnak, meg a pókgyűjtő idősb íróról, a felnőttek az ajándékozásról. De aki felnőtt akar lenni, az nem rugdalódzik, hanem megfontolt, lopózik, elcsen egy lányt a sokból, felnőtt lesz, s e tény nyittat kaput a boldogsághoz.

            Már nem a pókgyűjtő íróról kell írnia a felnőttnek, ez az elfoglaltság csendben elszunnyad, oltatik, hanem az ajándékozásról, hogy vesz Zoli Erikának, hogy visz Tibor Etelkának.

            - Mossál kezet! – szól be hozzám ebben a pillanatban édesanyám -, felnőtt vagy már, Vásárhelyt is tudják, oda is elrepíttettem a hírt, moss kezet, egy új szakasz indul, nézd! Felnőtt vagy, írhatsz az ajándékozásról.

            Szégyellni kell? Nem. Csak azt nem értettem, hogy lehetek házasság meg család nélkül felnőtt.

            Mert az lettem.

            Csengetett Dániel az ajtónál, s elmondta, hogy engem kivételes szerencse ért, kisorsoltak, a milliárdból én vagyok az egyetlen, aki felnőtté vált házasság meg gyerekek nélkül.

            Óh, sorsolás, óh, sors, be jó. Ezek szerint, ha most süttetek magamnak egy tortát, oly nagyot, hogy avval mindenkit elkápráztathatok, ha süttetek magamnak egy tortát, így felnőtten, akkor minden ellenségemnek mondhatom, nézd, ez az én tortám, de te ebből nem kapsz, edd csak te a száraz kenyeret, felnőttkorom első tortáját egyedül fogyasztom el.

            Igen, a fák mögött lányok csodálnak engem, dobbal a kezemben eszem, eszem a felnőttkorom első tortáját.

            - Írjál már! – szól be hozzám újra édesanyám -, írjál az ajándékozásról, ha már felnőtt vagy!

- Épp azt szeretném, édesanyám – válaszolom -, de érted még mondok egy imát, mert te segítettél felnőtté válni, most tudatosul ez bennem. Te segítettél meg a sorsolás. De a sorsolásnál te forgattad a kereket, te húztad ki a fiad nevét. Rosszallanám, ha még mindig rövidnadrágban kellene járnom szandállal, mint a gyerekeknek.

- Nem fogsz te sose az ajándékozásról írni – csügged el édesanyám. – Órákon át ünnepled, hogy felnőtt vagy, hogy arról írsz, amiről akarsz. Kérj százat tőlem, fiam, én csak egyet kérek, írj az ajándékozásról.

            Lopóddzék a macska, a tyúkok között kukorékoljon a kakas, engem már semmi nem gátol, rég volt az, amikor a szüleimnek várniuk kellett sokat, hogy valóra váljanak álmaik. A fiúk most már igyekszik örömet szerezni. Álljunk meg, álljunk át!

            Ajándékozáskor állasz szótlanul, akár te adsz, akár te kapsz.

            Látniok kell a külső, egykedvű szemlélőknek, az ajándékozás a csoda.

            Adjad, kapjad, de ugyanakkor vájd és vájjad. Mert fáj is az ajándékozás, igyekszik az ember nem szenvedni, röviden s hosszan is írjuk, de amikor együtt varrtuk mi gyerekek az ajándékot édesanyánknak, akkor is fájt, meg amikor átadtuk, akkor is fájt.

            Mindig fájt és mindig jó volt.

            Éppen a tanár néni küldötte a távolból felém üzenetét, most nemrég küldötte, az a tanár néni, akinek óráján mi, gyerekek ajándékot varrtunk édesanyánknak.

            A tanár néni a távolból felém küldötte üzenetét: „szeretniük kell a gyerekeknek mindenkit, de a felnőtteknek szintúgy”.

            A tanár nénivel nem értettem először egyet, de kéretik csendben maradni! – hangzott az agyamban egy hang, így nem vitáztam a tanár nénivel, s én is vallottam eztán: „szeretniük kell a gyerekeknek mindenkit, de a felnőtteknek szintúgy”.

            De ha ez igaz, akkor mindenki mindenkinek ajándékozhat is.

            Fogantyú iránt nem volt oly nagy a kereslet még soha, mint most, mert a fogantyút ajándékozza a gyerek, a felnőtt.

            Ez lesz ebben a mesében a legnagyobb szeretet jele, a fogantyúajándékozás. Szép aranyfogantyúk ám, csorbítatlan mind, kérd az eladótól, ő ingyen adja, ajándékozza neked, hogy te tovább ajándékozhasd annak, akit a legjobban szeretsz.

            Annak ajándékozunk legtöbbet, akit a legjobban szeretünk.

            De kit szeretünk a legjobban?

            A tanár néni erre azt mondta, mindenkit egyformán szeretünk a földön.

            Ezért, teszem hozzá, mindenkinek egyformán adjuk a fogantyúkat.

            Vágjál le egy szelet süteményt, semmit se ér, ha nem adsz mellé fogantyút.

            Folyt a beszélgetés a tanáriban, minden tanító bácsi és tanító néni dobott a közösbe egy-egy ötletet.

            S így lett az aranyfogantyú a szeretet mérője, így lett az aranyfogantyú az ajándékozás egyedüli tárgya.

            A fogantyúról szóló könyveket többször köttették a könyvtárak fél év alatt, mert rongyosra olvasta mindenki.

            Hiába! Ha egy jó tanári kollektíva kitalál valamit, az percek alatt szétterjed az országban, a kontinensen, a világon, az eszme ellensége golyószóróval irtatná, de a gondolat megszületésétől számított két héten belül törvénybe is foglaltatik, amit egy jó tanári kollektíva kitalál.

            Aranyfogantyú gyűjtetik, sok, nagy bálákba csomagoltatik, aztán viheti mindenki, s ajándékozhatja bárkinek.

            Akkor lesz szeretet a földön, ha mindenki mindenkit egyformán szeret.

            Benézek egyik pókomra (ugyebár nekem is vannak pókjaim, akik szőnek, s úgy tűnik, tényleg jobban írok nekik köszönhetően).

            Benézek egyik pókomra, megsimogatom szememmel, szőjed csak hálódat, hatott a biztatás, gyorsabban sző, s én gyorsabban írok.

            Csak értelme lesz-e?

            - Nézzél hátra! – tanácsolja most édesapám, vigyed a tekintetedet a legelső sorra, minden sort ötször olvass el, s mind az ötször van értelme a soroknak, akkor jó munkát végeztél, még ha gyorsan is írtál.

            - Evvel a tanáccsal édesapám hogy akar megtréfálni? – kérdeztem magamtól, mert biztos tréfa ez is.

            Minden tréfa, ami nem szeretet.

            Pedig az embereknek szeretniök kellene.

            Minden tréfa, ami nem szeretet.

            S a szeretet az ajándékozásban mutatkozik, az ingyenes adásban. 

            Megrótták az iskolában azt, aki nem ajándékozott aranyfogantyút. S igazuk is volt, higgyünk a tanáraink bölcsességében, kékellett az ég, amikor a tanárok kitalálták, fogantyút, aranyfogantyút kell ajándékozni. Ha nem esett az eső akkor, ez azt bizonyítja, hogy mégiscsak igaza van a tanároknak, először kevésbé hittem, aztán teljesen elhittem.

            Higgy! Higgy az iskola szabályaiban!

            Az iskolában megrótták, aki nem ajándékozott aranyfogantyút.

            Több okból rótták meg.

            Egyrészt azért, mert nem szeret senkit, másrészt azért, mert lusta ahhoz, hogy vegye a fáradtságot, s elmenjen aranyfogantyúért, ingyenes aranyfogantyúért.

            Az én agyam sokáig rugdalódzik, ha valamivel nem ért egyet, aranyfogantyú, emiatt is rugdalózott, de vágj az asztalra, parancsoltam magamnak, zabolázd az értelmed, s fogadd el, amit tanáraid mondanak.

            Furcsa az aranyfogantyúk közt járni, s arra gondolni, ezek a szeretet jelei?

            Az aranyfogantyúk?

            Az aranyfogantyúk?

            Helyesbít az agyad, még mindig ellenáll. Helyesbít, hogy nem az aranyfogantyú a szeretet jele, hanem a piros szív. (A gonosz bérelt fel téged, agyam, hogy mindig ellentmondj tanáraimnak!)

            Újra az asztalra csapok. Zabolázom az agyam.

            - Mossad ki a piros szívet gondolataidból, s adj teret az aranyfogantyúnak!

            Ez a szeretet.

            Ez az ajándékozás. Talán épp érettem, az örök gyerek miatt találták ki a tanáraim az aranyfogantyút.

            Meg érte, meg érte. Zoliért, Jutkáért, Katiért.

            A piros szív meséje nem mese. Az aranyfogantyú éretted alkottatott, éretted, állandó gyerek.

            Kente édesapám a kenyeret vajjal, idd meg addig a fél pohár tejet, nem az egészet, ameddig elkészítem nektek a reggelit, tegyek rá szalámit is?

            - Ha azt akarja, hogy jóízűen egyem, még egy kis majonézt is kérek. Higgyen nekem, édesapám – mondtam neki -, nagyra növök a maga reggelijétől.

            S édesapám a kenyérkenés közben nem vette észre, hogy fia lopódzik a kisszobába, s onnan aranyfogantyút hoz.

            Hosszat nevetett nekem édesapám, annyira örült az aranyfogantyúnak.

            - Lehet – mondta édesapám -, hogy majd tíz év múlva nem fogod becsülni ezeket a reggeliket, melyeket én készítettem, de azt jegyezd meg, az adott aranyfogantyúidat senki se kicsinyelli. Senki, bárkinek adjad. Bármit tehetsz, mindenre legyinthet a zord világ, egyre nem legyinthet, arra, ha aranyfogantyút ajándékozol bárkinek.

            Aranyfogantyú és arany virágcserép.

            Miről szól Az arany virágcserép?

            Tram, tram, tra, tra, tram, aranyfogantyú gyűjtetik, ha édesapám azt mondta, tűrniök kell a világ népeinek családom hóbortját, családom hóbortját, mely a tanári kartól ered.

            Aranyfogantyú gyűjtése.

            Érette.

            Édesapámért.

            Édesapámért és édesanyámért. (Akiket a legjobban szeretsz – toldták hozzá az angyalok e négy szót – akiket a legjobban szeretsz – gondolataimhoz.)

            De én mindenkit egyformán szeretek, ahogy az iskolában mondták!

            - Mindenkit egyformán szeretsz – válaszolták az angyalok -, de mégis aranyfogantyúkat eddig csak anyukádnak s apukádnak adtál.

- Neem – vitatkozom még az angyalokkal is -, az aranyfogantyúk osztatlan közös tulajdonban vannak a földön és …

- És? – kérdezték az angyalok.

            Úgy döntöttem, nem magyarázom az angyaloknak meg, miért nem a szüleim az elsők a szívemben.

            Nem magyarázom, mert hátha magam is elhiszem.

            De azt ne higgyük, aranyfogantyút ajándékozni könnyű! Hallott a vén párduc ezt-azt már életében, de ő is tudja, becsomagolni, várni a kedvező pillanatot, átadni, izgulni a kicsomagoláskor, s még napokig erre gondolni, no, ez valóban igen nehéz.

            Állsz és sírsz.

            Ha gyászolsz, állsz és sírsz, hogy többet nem ajándékozhatsz. Hogy nem ajándékoztál elég aranyfogantyút.

            Ki hiszi el nekem ezt az aranyfogantyúsdit? Azt még talán könnyebben, ha azt mondom, a tanárjaim rendelkezése szerint piros színű zsebkendő viseltetik a szívünk felett.

            De azt ki hiszi el, hogy a tanárok kitalálták az aranyfogantyú ajándékozását?

            Ki hiszi el? Én nem kicsinyellem, én nem nagyollom ezt az ötletet, én elfogadom. Más piroslik a nevetéstől, a szüleimen kívül százak nevetnek az aranyfogantyúkon, de értem volt mindez, hogy lelkesedjek, s végül, aki nevet, az pórul is jár majd.

            Amikor kezdték a tanévet a tanítóim, akkor kérdeztem meg tőlük, akkor még frissek voltak, mi a büntetésük a nevetőknek, mi a büntetésük, akik nem ajándékoznak aranyfogantyút.

            S kezdették sorolni tanáraim a büntetéseket. Se vége, se hossza nem volt.

            Így, bár tudjuk, nagyon nehéz ajándékozni, aranyfogantyút pedig különösen az, ne felejtsük el egy percre sem, ha nem ajándékozunk szívből a tanáraink által előírt gyakorisággal, gyorsan lyukadnak ki fogaink, gyorsan őszülünk, s gyorsan hullik is ki hajunk, gyorsan vénülünk, mindig panaszkodunk, s ki tudja, még középkorúan megyünk a sírba.

            Aranyfogantyú tehát, bár furcsa, s az alakját se szeretjük eleinte, de el kell érte menni, ingyen megkapni, s odaadni annak, aki a legközelebb van épp hozzánk.

 

           

           

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: VII.
Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában - © 2008 - 2026 - helyesiras.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat