Zságot András

 

Kalandozások a helyesírás világában / XV.

 

        Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címének egy része, azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát, A magyar helyesírás szabályait (2006), s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a műbe illesztésével írunk egy novellát vagy valamit.

        A tizenötödik részben, ebben a részben a szabályzat 86—91. pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót beleteszünk, de igyekszünk.

        Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

 

Székesfehérvári lakótelepi esetek

 

            Ez a tizenötödik rész.

            A tizennegyedikben összevissza írtam, de e mostaniért vállalom a felelősséget. Az előzőért is vállalom azért, de a tizenötödikért sokkal nagyobb mértékben, sokkal szívesebben vállalom.

            Ez már nem lesz össze-vissza.

            Régen írtam Székesfehérvárról, pedig ebben a városban élek általában, néha meg kell emlékezni az itt történtekről.

            Vajon örülnek-e a székesfehérváriak, ha Székesfehérvár a témám?

            Tapasztaltam, amiatt neheztelnek, ha név szerint megemlítem őket, de ha nem felismerhetők, talán nem néznek rám rosszallón.

            Nagyon óvatosan fogok lépkedni. Kell az nekem, hogy egy madzag legyen kifeszítve elém észrevétlenül, amely arra szolgál, hogy elessek benne, mikor megyek bevásárolni, lesz nagy robaj esésem után, egy egész osztály néz csodálkozva majd, mekkorát esett ez a bácsi, épp az iskola elé feszítik majd a madzagot.

            S miért?

            Bosszúból, mert megsértődtek, róluk írtam.

            Pedig most Székesfehérvárról fogok írni, nyavalya és szerelem, mindkettő megtalálható itt, nekem jobbára nyavalya, másoknak, gondolom, szerelem.

            Székesfehérvári ember – veled bizalmasan húsz éve nem beszéltem. Tavaly gondolkoztam, barátot keresek a székesfehérváriak között, de egy kevély hölgy elkeserített, idevalósi volt, letettem tervemről.

            Nem ismerem őket, akikről írni fogok, nem tudom, mi sérti őket halálosan. Ami nekem csekély, az nekik … Mi? Ami nekem csekély, az nekik fekély, így jó.

            Írok, nem keresem szánt szándékkal a bajt, s a végén lehet, hogy kilencvenkét évig elélek. Itt, ahol néha dörej fogad, ha kilépek a házból, de mindig azt mondom anyukámnak, máshol se szeretnek jobban.

            Sehol.

            - Lehet – válaszol anyukám.

            No, nem a Zichy-ligetről fogok írni, nem Batthyányról, hanem lakótelepekről, zsivajról, megszámlálhatatlan, olyan sok ember él a magas házakban, akiknek picike terveik vannak. Egy lakótelep kitesz egy Széchenyit. De kitesz.

            Sok szempontból.

            Soroljuk fel Székesfehérvár lakótelepeit!

            Fecskeparti-lakótelep, Szedreskerti-lakónegyed, Királykút-lakónegyed, Velinszky László-lakótelep, Horvát István-lakótelep, Tóvárosi-lakónegyed, Palotaváros, Fáy András-lakótelep, Almássy-telep, Köfém-lakótelep, Berkes Ferenc-lakótelep.

            Ez sok, bagoly itt nem jár.

            Én is emeletes, sokemeletes házban szomorkodom, felsoroltam az előbb tizenegyet, de az én házam egyikhez se tartozik.

            Az én házam nevet se kapott.

            - Milyen kirekesztett vagyok! – állapítom meg.

            Csak az a bizonyos, óvatosan kell leírni, Dózsa parasztvezér volt, hátha lakik az Almássy-telepen Dózsa Gergely, s rossznéven veszi.

            Nem tudok elszakadni félelmeimtől.

            - Kossuth! – idézem meg szellemét. – Kossuth, adj tanácsot!

            S Kossuth pár sor erejéig vezeti tollamat.

            Súly nincs, folyik a tinta, pocsolya kerekedik?

            Tintapocsolya.

            Mely lakótelepeket válasszam ki? Melyik az a hely, amely leginkább megjeleníti a székesfehérvári tömeget?

            Vagy arra is gondoltam, a tizenhatodik részben is a székesfehérvári lakótelepekről írok, ebben a mostaniban hatról, abban ötről. Mosoly itt, mosoly ott, remélem.

            Nincsenek ám nekem mély, nagy ívű koncepcióim, kimegyek az erkélyre, a gyerekeket nézegetem pár percig, a szeptember végi jó időben labdáznak mindnyájan, egy sóhaj tör fel belőlem, mily jó volt gyereknek lenni, akadály nem látszott, se karvaly, aki támad, de aztán belépek az erkélyről a szobába s nem fordulok hiábavalóan a múltba.

            Hanem megállapítom, hogy a Köfém-lakótelepről kell legelőször írni most, ha belészeretek, talán a többit szóba se hozom.

            Harmadik cím.

Köfém-lakótelep

            Csányi Mihály huszonöt éve él a Köfém-lakótelepen. Kora titok, neme férfi.

            Arról is nevezetes Csányi Mihály, ha egy moly betéved a skatulyának nevezett lakásába, s repked este a Híradó közben a tévé előtt, akkor Csányi Mihály tíz másodperc alatt a másvilágra küldi az állatot, amelyik oly nagyon zavarta a tájékozódásban. Idegen eredetű szóval informálódásban.

            Csányi Mihály nagyon régóta házasságban él.

            Nem írok pontos évszámokat, nem szakdolgozat ez, mindjárt írásjeleket se rakok, Csányi Mihály tiszteletére.

            Csányi Mihály felesége falun született, de már nem hiányzik neki a zsindely, él két papagáj a gyerekek szobájában, azokat simogatja, ha nagyon bánatos.

            (A gyerekek már nem élnek velük. Két fiuk van, mindkettő házas, lassan jönnek majd az unokák, mindkét fiú edző, az egyik a kosárlabdásoknál, a másik a futballistáknál.)

            Él, éldegél Csányi Mihály és felesége a Köfém-lakótelepen, elmesélem, mi történt náluk tavaly pünkösdkor.

            A panelházakban lehetetlen jól aludni. Az ember legalább kétszer felébred éjszaka.

            Csányi Mihály és felesége pünkösdkor, tavaly összesen négyszer ébredt fel éjszaka. Kétszer a férfi, kétszer a nő.

            Először a férj.

            Rögtön az ébredés után sétált is egyet a lakásban, bement a fürdőszobába is.

            Vizet pillantott meg a kagyló alatt.

            - Foly’ a víz – gondolta magában.

            Megnézte, van-e lyuk a vízvezetéken, nem talált, de észrevette, hogy eldugult a mosdó, s valaki nyitva felejtette a csapot is.

            Csányi Mihály gyorsan elzárta a csapot, pumpával szabaddá tette a víz útját, feltörölte a padlóról a vizet, aztán visszament az ágyába aludni.

            Negyedóra múlva a felesége ébredt fel.

            Zörejt hallott a fürdőszobából.

            Kiment megnézni, mi lehet az.

            Álmos volt.

            Valami folyékonyat látott a mosdó alatt.

            - Olaj? – kérdezte magától Csányi Mihály felesége.

            A hosszas vizsgálódás után megállapította, hogy nem olaj az, hanem víz.

            - Lyukas valahol a cső? – kérdezte ismét magától Csányi Mihály felesége.

            De aztán ugyanúgy, mint a férje, észrevette, hogy eldugult a lefolyó, s valaki nyitva felejtette a csapot, így került víz a padlóra.

            Az asszonyság, kinek most már nem hallgathatjuk el leánykori nevét se, Török Jusztina, ugyanúgy járt el, mint pár perce a férje, elzárta a csapot, megpumpálta a lefolyót, feltörölte a vizet, majd visszament a szobába, betakarózott és elaludt.

            Fél óra múlva, fél kettőkor ismét Csányi Mihály ébredt fel.

            A biztonság kedvéért kiment a fürdőszobába, s sajnos, ismét vízfolt fogadta ott.

            De már nem lepődött meg, eszébe se jutott, hogy lyukak vannak vízvezetéken, tudta, látta, nyitva maradt a csap, gyorsan elzárta, pumpa, feltörlés, majd visszafekvés s alvás.

            Már csak egy felébredésről kell szólnunk, Török Jusztináéról, Csányi Mihálynééról.

            Szóljunk!

            Eddzük Csányi Mihályné idegeit!

            Török Jusztina felébredt.

            Mint mindenki az ő helyében tette volna, a fürdőszobába sietett most.

            S mit lát?

            Semmi meglepőt.

            Némi vizet alant, de nem a vízvezetékből, lyukból folyt most se ki, hanem valami volt a lefolyóban, dugulás, s még a vízcsap is nyitva maradt.

            Csányiné úgy tett, mint ezen az estén a férje kétszer, s ő maga egyszer.

            Csapelzárás, pumpának kézbevevése, pumpa használata, a felmosórongy kézbevétele, a felmosórongy használata. S lefekvés a szükséges teendők elvégzése után.

            Még volt egy kis ideje Csányi úrnak és feleségének az álmok birodalmában, mindketten egy óriási tartályt láttak ott, csap az oldalán a tartálynak, de a csap nem dugult el, mint a fürdőszoba lefolyója, így a házaspár boldogan ébredt, szép álmuk volt.

            Az este történtekről pedig nem szólt egyikük se.

            Nem értik, még soha nem történt velük hasonló, hogy este folyott a csap a fürdőszobában kétszer is, nem értik, hallgatnak.

            A Köfém-lakótelep lakói mind ilyenek, ha nem értenek valamit, hallgatnak.

Velinszky László-lakótelep

            Itt van a szomszédban. A szobám ablakából láthatom is. Ilyen közel kevesekhez van a Velinszky László-lakótelep. (Lehet, hogy ahol lakom, az is Velinszky László-lakótelep, csak a térképkészítők ide már nem írtak semmit, de a forgalmas utca túloldalán biztosan a Velinszky László-lakótelep birtokolja a teret, nyomja a talajt, írjunk róla.)

            Minden lakótelepen vannak olyan emberek, akiktől félnek a többiek.

            Ők a lakótelepek maharadzsái.

            A Velinszky László-lakótelep maharadzsája Cházár László, huszonöt éve él itt, házas, két fia született.

            A Maharadzsa – nevezzük így a továbbiakban Cházár Lászlót. Nevezzük így, s állítsuk róla, hogy a többiek is így nevezik, mind a lakótelepen.

            Ne gondoljuk, hogy a székesfehérvári lakótelepeken nem beszélnek egymással az emberek!

            De igenis.

            Ott vannak a gesztusok, a szempillantások, ily kifinomult beszédet senki nem látott még.

            Két Velinszky László-lakótelepi egymásra néz, az egyik esetleg el is fintorítja a száját, a másik meg megvakarja a füle tövét. Ebből egy sor üzenetet olvas ki a szakértő szem.

            Ha két Velinszky László-lakótelepi így közöl valamit egymással, e kapott tudást hazaviszi mindkettő, s otthon egy karéj kenyér majszolása közben elsuttogja a titkokat családtagjainak.

            A Velinszky László-lakótelepiek, a félig ismerősök, legtöbbször a Maharadzsáról beszélnek a gesztusaikkal, de ez másnak, távoli embernek, fel se tűnik.

            Aztán, mondom, otthon szép magyar nyelven megosztják a tudást hozzátartozóikkal.

            A Maharadzsáról mennyi mondat elhangzott már a Velinszky László-lakótelep különböző lakásaiban!

            A Maharadzsa a legnagyobb duhaj.

            A Maharadzsa semmit nem dolgozik, egy egyszerű tolvaj, a biztonsági őrök folyton észreveszik, mikor mit lop az áruházból, de legyintenek, még egyetlen embert se csíptek fülön, miért a Maharadzsa lenne az első.

            A Maharadzsa, mielőtt a Velinszky László-lakótelepre költözött, Észak-Magyarországon élt, de annyi pénze volt, ha akarta volna, még Budapestre is mehetett volna. Lakájt tartott, gyönyörű nők, el se tudjuk képzelni, milyen boldogság volt a Maharadzsa élete Észak-Magyarországon.

            A megye vezetői a legjobb barátai voltak.

            Ám egy napon halva találták a Maharadzsa lakáját.

            Az Ipoly fölött egy gallyon himbálózott, nyaka körül kötél.

            Mindenki azt hitte, a Maharadzsa gyilkolta meg, nem messze a lakáj hullájától egy bodza tövében megtalálták a Maharadzsa egyik cipőjét.

            Mindenki azt gondolta, fogoly lesz a Maharadzsa tíz-húsz évre, de aki briddzsel nyer egy este alatt egy autót, az nem hülye, s a Maharadzsa elhatározta a gyilkosság után, hogy játszik majd mindenféle kártyával, s a bridzs meg is hozta a szerencséjét, mondom, egy autót nyert, ő volt az, vadonatújat, nem ósdit ám, nem ósdit, mint a Velinszky László-lakótelep gépkocsijainak többsége.

            Nem csak az autót köszönheti a Maharadzsa a bridzsnek.

            Hanem a szabadulást is.

            Bridzs közben rájött, egy harkályra fogja, hátha bólint a rendőrség a mesére, hogy a harkály vitte a cipőjét a meggyilkolt ember közelébe a bodzához.

            A rendőrségen végül nem harkályt, hanem héját mondott, de mindenki elhitte neki, a Maharadzsának, nem ő volt a gyilkos, lakája gyilkosa, s hogy a közelben ott volt a hulla mellett a Maharadzsa cipője, azzal senki nem törődött. A héja jegyzőkönyvbe került.

            Ennek ellenére Észak-Magyarország népének szívéből egy szelíd óhaj szállt a Maharadzsa gondolataiba, az agyába, költözz el innen, messzire, vagy túl a Dunán, vagy túl a Tiszán.

            A Maharadzsa a Velinszky László-lakótelepre érkezett.

            Hatodik hó nyolcadikán érkezett meg a Velinszky László-lakótelepre a Maharadzsa.

            Hatodik hó tizedikén ragály ütötte fel fejét itt. Vagy ott.

            A Velinszky László-lakótelepen.

            Azóta a Maharadzsára fognak mindent. A ragályt természetesen, de minden mást is.

            Ha lyukad az autógumi, a Maharadzsa tette.

            Ha valakinek a csigolyája elkopik, biztos a Maharadzsa varázslatai állnak az ügy hátterében.

            Maharadzsa, Maharadzsa.

            S mit tesz eközben a rettegett, a több bűnnel vádolt Maharadzsa?

            Egy pehely szállt be az ablakán, pont amikor egy éve lakott a Velinszky László-lakótelepen.

            Azóta, ha nem kell ennie, aludnia vagy még ezeknél is fontosabb teendőket elvégeznie, azóta csak ezt a pehelyt bámulja a Maharadzsa.

            Ha egy lyukba beesik a pehely, kiveszi onnan, fújja, pöckölgeti, s valóban, a legtöbbször a Maharadzsa is elgondolkozik e tevékenységei közben, miből él ő.

            Úgy tűnik, valakinek tetszik, ahogy a Maharadzsa napjait a pehellyel tölti, s fontos, olyan lénynek tetszett ez meg, aki nemcsak önmagának a hasát tudja megtölteni karajjal, de még a pehely szerelmeséét is, a Maharadzsáét is: egyél, szentem.

Királykút-lakónegyed

            Lakónegyed – lakótelep, itt Székesfehérváron ennek a megkülönböztetésnek nincs semmi értelme, esetleg az, hogy a lakónegyed valóban kisebb, de még talán ez se.

            Inkább vessünk egy pillantást az itt lakók közül kettőre.

            Szabó néni.

            Szabó bácsi.

            Huszonöt éve élnek a Királykút-lakónegyedben. Régen más volt a neve, de régen Székesfehérvárt se így hívták, s ma mégis így ismeri minden magyar.

            Szabó néni s Szabó bácsi.

            Mindig vitatkoznak. Már öregek, nálam is öregebbek, de még senkit nem láttam, aki így szeretne valakit, mint ők egymást szeretik.

            Van egy kis földdarab a házuk előtt, azt kapálgatják, a gereblye is előkerül, Szabó bácsi metsz, de a kis kertecske művelése közben szoktak a legtöbbet vitázni.

            Amúgy öregesen.

            - Ha mindenben rád hallgatnék, itt bizony csak perje nőne – szól Szabó néni.

- Tavaly hogy tetszett neked az ibolya! S tetszik minden évben. Az én kezeimet áldhatod azért is. Ne mondd, hogy csak perje!

            Minden ház előtt ők akartak kertészkedni.

            Fel is keresték az ott lakókat, de senki se engedte nekik, hogy a cserje, a fa az ő elképzeléseik szerint nőjön mindenütt.

            Maradt hát a saját házuk előtti kis rész.

            Nagyon bosszúsak voltak, egymást okolták. De legalább addig se telt eseménytelenül az életük.

            - Mondtam, hogy elég nekünk ez a kis rész. Ne légy kapzsi!

- Épp én mondtam neked, hogy úgyse fogják odaadni a többit nekünk művelésre.

- Én mondtam.

- Én mondtam.

            Másnap már nem vitatkoztak. Másnap már nem ezen vitatkoztak.

            Hanem azon, hogy álljanak bosszút a lakónegyednek azon házain, mindegyiken, melyek nem engedték, hogy ott hódolhassanak kedvenc szenvedélyüknek, a lakónegyedi kertészkedésnek.

            - Szemeteljünk!

- Ne szemeteljünk!

- Éjszaka ássunk bele minden kiskertbe hármat-négyet!

- Ez se jó.

A végén, háromnegyed órás vita után abban egyeztek meg, szépen rendbe hozzák saját kertecskéjüket, így is lett, egy nagy halom boglya terpeszkedett a kitépett gazokból, s minden arra járó csodálkozva nézte munkájuk eredményét. Csodálkozva s irigykedve.

            Sajnálhatta mindenki, hogy visszautasította Szabó néni és Szabó bácsi ajánlatát, másutt szinte hágcsó kellett a közlekedéshez, nem lehetett a bejárati ajtót se megközelíteni, annyi volt a gaz, csak a Szabó néniék házánál volt gyönyörű minden.

            Szabó néni, Szabó bácsi azonban még mindig elégedetlenkedett.

            S kit, hát egymást bántották.

            - Mégis rá kellene beszélni a környékbelieket, hadd műveljük a kertecskéiket.

- Nem, már egyszer visszautasítottak bennünket.

- De mégis.

- Nem.

            Vitáztak.

            S ki tudja, miképp, a vita közben mindig pár percig egyetértettek valamiben, s ez épp elegendő volt ahhoz, hogy egy tettet megvalósítsanak, alkossanak a Királykút-lakónegyeden.

            Így egyszer arra ébredt mindenki, hogy valaki betonból bójákat öntött, körülbelül negyven bója csúfította a negyedet, elképesztő költségekkel lehetett csak elszállítani messze a bójákat, hogy ne lássa senki.

            (Szabóék tették ki a bójákat, a két öregember majdnem meghalt, emelgettek, sietni is kellett, este tizenegytől pirkadatig nem sok idejük volt s nagyon halkan is dolgoztak, nehogy bárki felébredjen.

            S végül vigyáztak arra is, ne okozzanak maradandó kárt, csak maradandó emléket, maradandó bosszúságot, ha egy rossz munkás lyukaszt aszfaltot, nem bűn, de ha Szabó bácsi és Szabó néni teszi ugyanezt a bójákkal, megemlegethették volna.)

            Vita, veszekedés, perlekedés az utcán, a lakásban, a boltban és a fodrásznál, de nekik köszönhetett legtöbbet a lakónegyed.

            Élmények, pedzi már a közösség, ha meghal a két öreg, a két idős, nyugalom lesz, igaz, de nyugalom lesz. Nyugalom lesz, de nyugalom lesz.

            Emlékszünk arra, amikor két-két hangyabolyt telepített minden ház elé Szabó néni és Szabó bácsi? Mindegyik boly Szabó néni sípcsontjának a feléig ért.

            Vagy hallgassunk mégis Czetz úrra, aki messze kerüli két öregünket, s dühtől fuldokolva szidja minden egyes mozdulatukat?

            Czetz úr azt mondta, ha a betonbóják kihelyezésekor vagy máskor nem úgy reagált volna a lakónegyed, ahogy várta Szabó néni és Szabó bácsi, ha a közösség többi tagja nagyobb meglepetést okoz a Szabó házaspárnak, mint ők okoztak nekik, akkor már régen véget ért volna az állandó tüsténkedésük.

            Jó, mondom Czetz úrnak, lepjük meg őket, közülünk lyuggat majd valaki lehullott falevelet, s egy másik a lyukakon át fonalat fűz, s az alakuló kompozíciót kitesszük a buszmegállóba, meg mindenhova.

            Így tettek az ott élő emberek.

            S óriási szemekkel figyelték, mit szól Szabó néni és Szabó bácsi.

            De a két öreg ember, a néni és a bácsi azt hiszem, okosabb volt akkor, mint az egész Magyarország, jó nagyokat tüsszentettek, másra nem is emlékszik senki, pedig minden furcsát vártak.

Horvát István-lakótelep

            Egyetem. Beszéljünk az egyetemről is!

            Itt százezer ember él. Nem a Horvát István-lakótelepen, hanem a Horvát István-lakótelep városában.

            Százezer ember bizonyos része, százaléka (ez hangsúlyozottan nem tudományos mű, emiatt a bizonyos szó), százezer ember bizonyos százaléka a Horvát István-lakótelepen él.

            S a Horvát István-lakótelepen élők bizonyos százaléka egyetemet végzett.

            Ám másképp is eljuthatunk erre az eredményre.

            Székesfehérvár lakóinak bizonyos része, százaléka egyetemet végzett.

            S a székesfehérvári egyetemet végzett emberek bizonyos része, százeléka a Horvát István-lakótelepen él.

            Kevesen vannak.

            Kevesen vannak, de szólni kell róluk, lehet, hogy egy évszázad múlva sokan lesznek, vagy ha sokan nem is, de talán lesz egy egyetemet végzett Horvát István-lakótelepi, akinek nevét áldani fogja Franciaország, Bulgária s talán még a nagy Románia is.

            Hogy kell élnie egy Horvát István-lakótelepi egyetemet végzett embernek?

            Először kerül bizonyos szavakat. Például azt, hogy pedz.

            Helyette mást használ.

            Vagy mást talál ki.

            Vagy az egész mondandóját átalakítja.

            Végszükség esetén pedig nem beszél addig, míg ezt a szót ki kellene ejtenie száján, öt percig, húszig.

            Ez az egyetemet végzett Horvát István-lakótelepinek az élete.

            Esd azért, hogy lefeküdhessen, s álmain át oly világba vonatozhasson, ahol nem kell, hogy peddze a témát, oly álmot szeretne látni, ahol minden áttetsző, nem gépies.

            Tudjuk azonban, hogy az ember nem alhat örökké, még a Horvát István-lakótelepi sem, még a Horvát István-lakótelepi egyetemet végzett sem.

            Marad így az ébrenlét, s ha ébrenlét, akkor alig különbözik a Horvát István-lakótelepi egyetemet végzett a Velinszky László-lakótelep maharadzsájától. Pisilnek és kakálnak. Nem térnek el egymástól.

            Csak abban, hogy a Horvát István-lakótelepi egyetemet végzett mégis, soha nem lesz maharadzsa. Se a Horvát István-lakótelepen, a Velinszky László-lakótelepen főképpen nem, de nem lesz maharadzsa a Szedreskerti-lakónegyedben sem. S most másodszor nem sorolom fel mindet.

            Adjunk nevet a Horvát István-lakótelepi egyetemet végzett embernek!

            Ma szeptember 28-a van, Vencel napja, a Horvát István-lakótelepi egyetemet végzett személy ettől a pillanattól kezdve Vencelnek neveztetik.

            Vencel huszonöt éve él a Horvát István-lakótelepen.

            (Érdekeségként megjegyzem, hogy az eddig bemutatott lakótelepek, lakónegyed egyikét se az élettelen tárgyak segítségével festettük le, hanem az ott lakó emberek leírásával. Úgy tűnik, most se teszünk másképp.)

            Vencel egyetemet végzett.

            Reggel korán kel, vizsgálja a könyvespolcát, minden könyv a helyén van, megnézi, minden könyv a helyén van-e, bele is lapoz általában az egyikbe, olvas pár sort, Thököly, róla ír a könyvnek fejezete, ahol kinyitotta Vencel.

            Munka, munka aztán, ő is dolgozik, de munka után nem edz, nincs korcsolya, hajlott hát van és fakó arc van.

            Munka után egy kis kutatás, jövedelem a jövedelem mellé, egy tanulmány születik, Tartsay a téma, lassan a feléhez ér.

            Vencel a munkája után, a kutatása után sétál egy kicsit a Horvát István-lakótelepen, s odébb is valamivel, de ez a séta gyorsabb tempójú, mint amihez kora este az emberek hozzászoktak, de tudja mindenki, Vencel még nem pihen el, hanem még teendői vannak, emiatt szedi a lábát.

            S valóban, hazaér, ha már tél felé jár és sötétedik, akkor felkattintja a villanyt, ha hosszabbak a nappalok, akkor villany nélkül olvasgat még, Hunyadi a legkedvesebb alakja, róla olvas, olvas, amíg elég nem lesz az aznapból.

            Így telik egy egyetemet végzett Horvát István-lakótelepi embernek az élete, nem is írok többet róla.

Palotaváros

            Huszonöt éve él a Palotavárosban egy ember.

            A neve hiányzik.

            Nem tudok nevet adni hőseimnek.

            Eszembe jutnak az orosz írók, nekik nemcsak kereszt- és vezetéknevet kellett kitalálniuk, hanem három nevet, ugye emlékszünk, s emlékeim szerint egyik orosz író sem panaszkodott. Csak én sorolom, milyen nehézségek teszik szinte lehetetlenné, hogy gyorsan bevégezzem ezt a részt, a Palotavárost.

            Mi legyen a huszonöt éve a Palotavárosban élő ember neve?

            Huszonhat.

            Huszonhat, ez lesz a neve, ezzel azt az óhajunkat is megvillantjuk, bízunk benne, hogy nemcsak huszonöt, de huszonhat éve is lesz a Palotavárosban neki.

            Huszonhat egyetemet végzett.

            Reggeli ébredése után megsimogatja tekintetével a könyveit, nem tud parancsolni önmagának, kiemel egyet a sorból, tanulmányok Jósikáról, még otthon is maradna, ha tehetné, ha betelefonálhatna, ha elintézhetné.

            De Huszonhatnak csak az agya nagy, a szája kicsi, így visszakerül Jósika a sorba, s visszakerül Huszonhat is a sorba, abba a sorba, amely rendesen él, felkelés után zuhanyoznak e sor tagjai, aztán reggeliznek, s munkába mennek. Jósika olvasására reggel nincs idejük.

            Dolgozik Huszonhat, nem nehezet, régóta, s még áll előtte pár esztendő.

            A munkahelyén minden dolgozó egyszerre lép ki az épületből, ha letelik az aznapi idő, ki erre, ki másfelé.

            Huszonhat még kutatni indul, nem úszni vagy moziba, jövedelem a jövedelem mellé, Egressy Béniről már mindent tud, most azt keresi éppen, mi minden válhatott volna Egressy Béniből, ha tíz-, tizenöt vagy húszéves korában megismertetik a haltenyésztéssel.

            Töprengéssel, elmélyült töprengéssel telnek Huszonhat órái délután.

            Majd előírásszerű gyors séta, minden rendben, ahol jár, a múlt héthez képest nincs eltérés, nem omlanak a házak, s az autósok meglepően udvariasak még mindig.

            Már-már lecsukná szemét Huszonhat.

            De még Dessewffy hadi tetteiről forgat egy művet, már otthon, közben megvacsorál, most tudhatja mindenki, hogy telik egy egyetemet végzett palotavárosi élete, különös, különös, mondhatjuk elgondolkozva, s közben lecsúszott szemüvegünket is megigazíthatjuk.

Fáy András-lakótelep

            Talán az utolsó? Talán a Berkes Ferenc-lakótelepről meg a Fecskeparti-lakótelepről s még egy-kettőről nem fogunk írni?

            Más, egy nálamnál magasabb, egy nálamnál fiatalabb, egy nálamnál minden tekintetben szimpatikusabb úr, tele pénzzel a bankszámlája, ő majd fog írni a Berkes Ferenc-lakótelepről, a Fecskeparti-lakótelepről.

            S hagyján, hogy sorba veszi a Berkes Ferencet meg a Fecskepartit, de megír ezen felül mindent vonzóan, szellemesen, amit én félbehagytam tizennégy évesen, huszonnégy évesen.

            Szomorúság.

            Szomorúság, ha még továbbszövöm rémes látomásaimat.

            Látom magam előtt, hogy ez az ember, aki megír mindent, ami nekem nem sikerült, ez az ember nemcsak megír mindent, ami nekem nem sikerült, de meg is csókol minden nőt, akik nekem nem sikerültek.

            Végigjárja, kiknek udvaroltam, végigjárja, kire vetettem akár egy tűnődő pillantást, s mindet, mindet végigcsókolja.

            A Fáy András-lakótelepről írott pár sort mély bánatosság jellemzi majd, előreláthatóan.

            Pedig vidámnak kellene lennie.

            Vidámnak, mert úgy szép a befejezés, ha szívből kacaghatunk. S vidámnak azért is, mert egy színésznőről szól majd.

            Egy székesfehérvári színésznőről.

            De igazi nevet itt se írunk, mert megkeres minket a székesfehérvári színésznő és kikaparja a szemünket.

            A székesfehérvári színésznő régebben budapesti színésznő szeretett volna lenni, néhány emlékezetes alakítás kisebb teátrumokban, a magyar főváros kisebb teátrumaiban, olyan kicsik, hogy nézők nem is igen férnek be oda.

            Budapesthez kötődik a székesfehérvári színésznőnk legnagyobb szerelmének vidám eleje, szomorú vége, de ha Budapesten jár a székesfehérvári színésznőnk, mindig felkeresi azokat a helyeket, ahol csókolózott élete eddigi legvonzóbb férfijával.

            Tizenkettő, pontosan tizenkét helyszínt kell meglátogatni, közülük nyolc a Belvárosban van, másfél óra alatt mind a tizenkét térhez, kapualjhoz, egyébhez oda lehet gyalogolni, aztán fel lehet szállni a piros színű metróra, el lehet utazni a Déli pályaudvarig, s ott fel lehet szállni egy gyorsvonatra, amely Székesfehérvárra repít.

            Székesfehérváron egy kicsit dísztelenebb a zsöllye, mint a budapesti nagyszínházakban, viszont jóval szebb azoknál a zsöllyéknél, azoknál a budapesti színházi zsöllyéknél, ahol székesfehérvári színésznőnk valóban játszott.

            Kis színházak, kis színházak.

            A székesfehérvári azokhoz képest nagy színház.

            Kis színházak, budapesti kis színházak. Az egyikből Kisre emlékszik, a másikból senkire, a harmadikból Meggyesire, ha néha megpillantja őket a tévében, amint épp beszélgetnek a műsorvezetővel, mindig átkapcsol egy másik csatornára, majd pár perc múlva inkább le is zárja a televíziót.

            S a csendben, a tévé nélküli csendben, nem a régmúlton töpreng a székesfehérvári színésznő, inkább azon gondolkozik, a jövője nem versenyezhet Kis és Meggyesi jövőjével.

            Kis színház Kis színháza, kis színház Meggyesi színháza, s nagy színház a székesfehérvári színésznő színháza.

            Mégis, mégis.

            A székesfehérvári színésznő a Fáy András-lakótelepen él, e nélkül a tény nélkül kilógna a sorból, melynek főbb tagjai Csányi Mihály, a Maharadzsa, Szabó néni, Szabó bácsi, Vencel és Huszonhat.

            A székesfehérvári színésznő nem huszonöt éve él a Fáy András-lakótelepen.

            Nézzünk a Fáy András-lakótelepi székesfehérvári színésznő agyába, gondolataiba?

            Nem kell, nem kell agyba nézni, ő anélkül is mindent elárul, titok nélkül, titkok nélkül jár a boltba, jár a munkahelyére.

            Minden gondolatát, minden érzését kikotyogja.

            Én nem mondom, hol született, hova járt iskolába, mert akkor azt is le kellett volna írni, Szabó néni, Szabó bácsi hova járt óvodába. Aki kíváncsi, hova járt iskolába az én székesfehérvári színésznőm, álljon oda elé, keresse meg a Fáy András-lakótelepen, s tegye fel kérdéseit.

            Az én színésznőm semmit el nem hallgat.

            A székesfehérvári színésznők szépek, mindegyik boldogan beszél bármiről, ha kérdést küldenek nekik, de nehéz megtalálni a székesfehérvári színésznőket, örökké a munkahelyükön mondják szerepeiket, vagy otthon alszanak.

            Ritka látvány székesfehérvári színésznő a székesfehérvári utcán.

            Az én Fáy András-lakótelepi színésznőm is ritka.

            - A süly essen beléd! A süly álljon beléd! A süly teperjen le! – így átkozták egymást a fővárosban az én Fáy András-lakótelepi színésznőm és Kis és Meggyesi.

            S Georch.

            Georch.

            Őt sohase látni sehol.

            Pedig azt mondták akkor, Georch egy év múlva, huhú, talán Nemzeti Színház, talán legelső.

            Georch.

            Őt átkozták a legtöbben, a legtöbbször. Őt átkozta legtöbbször az én Fáy András-lakótelepi színésznőm is.

            - Georch, a süly essen beléd! Georch, a süly álljon beléd! Georch, a süly teperjen le!

            A székesfehérvári színésznő szavainak súlya volt s hatása, úgy tűnik.

            Georchöt leteperte a süly.

            Biztosan most bepólyálva fekszik egy kórházban, infúziók, maroknyi gyógyszer, maroknyi gyógyszer, itt a maroknyi gyógyszer nem kevés, mint máshol a maroknyi, itt sok.

            Pólya, elképzeli a Fáy András-lakótelepi színésznő a bebugyolált Georchöt, s igen, nem sajnálkozik.

            Ki kapja a gyönyörű kitüntetést? Georch nem, a pólyás nem kap kitüntetést, a csillogó kristály az ő kezét már nem érinti.

            A kristályt valaki más kapja.

            A kristályt nem kapja Kis meg Meggyesi se, de nem kapja a székesfehérvári színésznő se, az a székesfehérvári színésznő se, akinek a nevét nem mondtuk még el, s nem is mondjuk soha, csak azt ismételjük, hogy a Fáy András-lakótelepen lakik, de Székesfehérváron.

            Ó, ó, ki kapja a kristályt, kit ünnepel az ország, kit ünnepel a gyerek, a felnőtt?

            Se Georchöt, aki pedig még meg is változtatta a nevét a kristályért, se Georch nem kapja a kristályt, se Kis, se Meggyesi, se az én kis színésznőm.

            Hanem egy idegen kapja a kristályt. Egy sosem látott, sosem hallott.

            A neve? István János.

            Ő a legjobb színész az országban.

            Nem Georch s nem a többi, s nem a Fáy András-lakótelepi hölgy.

            Nem, nem ők a legjobbak.

            István János a legjobb.

            István János.

            Ő a legjobb magyar színész.

            S ha a Fáy András-lakótelepen a székesfehérvári színésznő megpillantja a tévében István Jánost, akkor ugyanúgy csatornát vált a székesfehérvári színésznő, mint mikor Kis vagy Meggyesi tűnt fel a képernyőn, de míg Kis és Meggyesi láttán csak elkomorult, István Jánost megpillantva egy aprócskát el is pityeredik a székesfehérvári színésznő a Fáy András-lakótelepen a tévéje előtt, bent, a nagyobbik szobában.

            Nem, nem sikerült úgy megírni, hogy mosolyogjon az én kis virágszálam, az én kis Fáy András-lakótelepi színésznőm, s mosolyogjon vele mindenki, aki valaha is kiejtette száján e mondatot, én székesfehérvári vagyok.

 

           

           

           

           

           

 

 

 

           

 

           

           

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: XV.
Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában - © 2008 - 2026 - helyesiras.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat