Zságot András

 

Kalandozások a helyesírás világában / IV.

 

Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk egy részének címe, azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát, A magyar helyesírás szabályait (2006), s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a felhasználásával írunk egy novellát vagy valamit.

        A negyedik részben, ebben a részben a szabályzat 16-25. pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót felhasználunk, de igyekszünk.

        Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

 

Még egyszer Ázsia

 

            Nem tudom, ki hogy olvas.

            De az tény, hogy a Kalandozások a helyesírás világában / I. című írásunk egy szomorú véggel végződő végzet. Mert két hősünk színes képeket látott maga előtt, újságok lapjait, a hindu csodát, Ázsia fényeit, tíz, húsz, száz, ezer barátot, óriási kapukat, melyek megnyílnak, mint egy gyermek, álmodtak az első novella főszereplői, hogy ők kinn Ázsiában boldogok, híresek lesznek, könnyű, nagyszerű élet.

            El is indultak batyuval, s esküvel is tán, hogy vissza se térnek. De könnyű esküdni, viszont szörnyű felébredni.

            Megtudhatjuk a Kalandozások a helyesírás világában / I.-ből, hogy még a pesti pályaudvart se tudták elhagyni.

            Savanyú szalma, zöld akác.

            Savanyú szalma, zöld akác – ezzel a mondattal el is búcsúzunk az I. résztől, s most már a IV. rész ízeit élvezzük, szíves engedelmükkel.

            Még egyszer Ázsia, de lehet, hogy nem utoljára.     

            - Kikirikí – szól a kakas, a házfedélen csurog a napsugár, szép nyár van, fut az ürge, ugat a kutya, fizet a szegény, tollasodik a gazdag.

            Ázsiáról írunk, de előbb a magyar faluról.

            Gyí!

            A magyar falut most nem nevezzük meg, mert ha megneveznénk, magára gondolna az összes, satuba fognák ujjaimat a magyar faluk vezetői.

            Csodát látott Icu, húsok az asztalon, ő meg a söprűvel tüsténkedett a ház előtt, gömbölyű szépség, a miénk a lány, mondta elégedetten a falu, nem is engedjük sehova, a legszebb az egész megyében, a tűvel meg úgy bánik, mint a városi ügyvédek a betűvel. Már csak a gyűrű hiányzik az ujjáról.

            Icu. Így hívták a leányt.

            Csepegett a nyála a fövenyen a lázas ifjaknak, gyűjtjük, gyűjtjük a pénzt, gondolták, gyűjtötték, igen, a pénzt a lagzira.

            Icu kezében a söprű megállíthatatlanul járt.

            - Apu, anyu – gondolta Icu – biztos örülnének, ha Peti lenne a férjem. De Peti vegye el csak Marit. Én meg elutazok Ázsiába, s hozzámegyek egy színészhez. Revü, ez az én világom, nem a saru, nem a súlyos munka.

            Tehát Icu is Ázsiába vágyott. Ha én Ázsiára gondolok, mindig eszembe jutnak a háborúk, ókori Mezopotámia, Kína, aztán a sírokon koszorú, négy könnycsepp kísér el minden halottat a föld alá, négy könnycsepp kell, látni lehet a síró asszonyokat, férfiakat a temető melletti házból.

            De Icunak ez kell, fény, azt hiszi, Ázsiában a költők szebben írnak, mint Közép-Európában, arra nem is gondol, az ő kicsiny falucskáját igaz emberek védik, nincs erőszak, nincs tűzvész, ha valahol gyanús füst száll felfelé, a falusi szív rohan, a fél falu, s nem lesz halál, nem lesz katasztrófa, nem lesz tragédia.

            Ez a magyar íz, a falusi magyar íz, de a falusi magyar íz Icunak keserű, neki szín kell, s mekkora nagy Ázsia, annyi új kép, ember, szobor, folyó, híd, gyűjtheti élete végéig, s a szeme csillogóbb lesz, mint bárki másnak.

            Még egyszer megsimogatta Icu a borjút, még egyszer lepucolta a kocsiról a felverődött sarat, a bácsiktól és a néniktől nem félt, bátran a szemükbe nézett, elmúlt bűntudat, elmúlt szégyen, mióta Ázsia cirógatta kicsi szívét.

            Icu nem sokat tudott Ázsiáról. Még nálam is kevesebbet. Ő csak azt tudta, hogy Ázsia nagy, hogy ott sok a fiú, s ő is úgy tudta, hogy ugyan sok ott a fiú, de sorban állnak egymás mellett az ágyúk, s emiatt a fiúk száma azért mégse olyan sok. Mégis vágyott Ázsiába Icu.

            Újra a gyűrű jutott Icu eszébe, ki vesz neki gyűrűt, majd ott Ázsiában? S ekkor hirtelen a varjú reppent a házhoz, a házhoz, ahol Icu gondolkozott a gyűrűről, a varjú, aki tavasszal, nyáron, ősszel, télen ott szemtelenkedett Icuéknál.

            Most is.

            S akkor károg, amikor a lány egy csepp csendet remél. S álmod gyűrűről. Ázsiáról.

            Kár, kár.

            Nem mondom, hogy csendháborítás, ez a szó ide nem illik, inkább azt mondom, átkozott vén varjú, a szú rágja szét a csőrödet. Okom is van rá, hogy itt átkozom szörnyű varjúnkat, hisz akkorát károgott, oly meglepőt, hogy Icu, aki a gyűrűről álmodozott, belelépett egy kátyúba, s oly szerencsétlenül, hogy az egész súlya a bal lábára esett, ki is bicsaklott.

            Icu szívből megutálta a varjút, fogott egy bábut, még ő készítette tíz éve kukoricából, s a varjú felé dobta. A varjú még egy hosszút károgott, de tudta, ott a hát hűsében nem maradhat, annyira megharagította Icut, aki újra és újra súlyos tárgyakat dobált a varjúra.

            Például egy zsalut.

            A varjú gondolkozott egy kicsit, rítt, majd kifli alakban elrepült jó messzire, a cseppkövek birodalmába.

            Ám Icu még mindig ott volt a faluban, s nem Ázsiában. Lehet, hogy ő se jut el a szomszéd kontinensre? S csak hallgathatja élete végéig a kártyázók zaját, hé, mi az adu, s csak hallgatja Icu, míg meg nem öregszik, s a sírig az alkut az árura, s maga is alkuszik, míg a szája bírja, míg egy alattomos cseppfertőzés véget nem vet életének, mert a faluban szomorú a vészek menüje, lent, ahol hűsítenek ugyan a fák, de a modernizációnak aprócska nyoma nincs, nincs sí, nincs golf, csak ürü meg üröm.

            S cseppfertőzés, csoda ha a gyerek nem hal meg tizennyolc év alatt, elmaradott vidék, innen menekülne Icu, a cseppfertőzés elől a homorú, domború Ázsiába. Itt lábasból eszik a csirkehúst az emberek, s el kell mondani, csöpög a zsír mindenhova, csuda egy ország, csorog a könny, dől a panasz.

            Ha Óbudáról is vágynak Ázsiába magyarok, akkor Icu is elmehet. S a lány összekészítette kis táskáját, nem éjszaka, lopva, hanem a legvilágosabb nappal, legyen tanú, csapják össze a kezüket a vénséges vén anyók. Hát mienk ez a lány? Icu megfoltozta még az egyik lyukas nadrágját, gyönyörű lett, nadrágját, nem szoknyában indult a nagyszerű Ázsiába.

            - Csicsí – nyugtatgatták volna Icut, de ő csak rakta, rakta, fésű, saru, súlyos mozdulatok.

            Aztán már nem azt mondták, csicsí. Hanem azt kérdezték:

            - Mért? Mért?

            Icu válaszolt is, meg nem is.

            - Egy gyűjtemény kell nekem életem végére. De ebben a gyűjteményben nemcsak a seprű legyen, a gyűrű, a gyalu, hanem a könnyű ázsiai lég, a színes szerelem, szíves szerető. Fenn és kinn, ez az én vágyam.

            Megértette a falu, hová megy Icu. A kapu, a fedél még tartóztatta volna Icut nehéz szavakkal, de Ázsia gömbölyű csodái legyőzték a szörnyű hazai hamut.

            Tudta Icu, mesze van Ázsia, rá már nem vonatkoztak a szomorú fövény törvényei, össze-vissza betűk, csoda-ízes húsok, azt hitte Icu, kint reá szükség lesz. Azt hitte, azt remélte.

            Tíz lépés után lecsöppent egy könny, de aztán utána már csak száz lépés után, majd ezer lépést kellett várni, a gyerek hangosabban sír, mint a felnőtt, tízezer lépés után egy újabb csöpp, könny, födél, te aranyos födél, ha visszatérek, hasonlítani fogsz-e az ázsiaira?

            Össze-vissza betűk Ázsiában, s csoda-ízes húsok, igen, azoknak a nehezen olvasható betűknek, melyeket nem is tudom, mivel írnak, nem is tudom, kik írnak, s nem is tudom, kik olvasnak, azoknak az össze-vissza betűknek ilyen hatása van, gyanúm, hogy azért olyan szapora Ázsia, azért olyan nyugodtan hűsek az ázsiai napok, s azért mosolyog az egész földrész, sőt, azért csurog az isteneikből is az a megmagyarázhatatlan jókedv, nem is csurog, dűl, azért van minden jó Ázsiában, mert valaki feltalálta az össze-vissza betűket.

            Az össze-vissza betűket és a csoda-ízes húsokat. Hova máshova ment volna Icu? Icu, az íznek rabja, húsból ő négy kilót megeszik egy héten, nem mint egy gyermek, aki fent az égen a darut szemléli, húst nem eszik, csak cukrot meg csokoládét.

            Icu húst evett Ázsiában, szíves volt a vendéglátás, miért ne evett volna?

            Éhes volt.

            Éhes volt, evett, aztán dolgozott.

            Elmosogatta a lábosokat, megfoldozta az emberek ruháit, felrémlik mindenkinek, Icu ugyanúgy élt, mint falujában, de ezerszer mondom, nem és nem, más a magyar falusi lapu, más az ázsiai falusi lapu.

            S ugyanúgy a szaru. Tegyünk egymás mellé két szarut, az egyik Icu falujából való, a másik egy ázsiai szaru. Körte és alma. Semmiben nem hasonlítanak.

            A faggyúról már nem is beszélek. Ott még nagyobb a különbség hazai, Icu falujabeli és ázsiai között.

            De gondolkozzunk el!

            Ne rohanjunk!

            Nézzünk föl Icura!

            Expedíciók, harminc emberrel, meg még többel akartak eljutni Ázsiába, de nem volt pénz, vagy valami más kifogást találtak s visszafordultak.

            Volt, aki csak álmodozott róla félénken. Tűk a szívben, ők a lassú haldoklók, a tűk egyre beljebb s beljebb nyomulnak, mert aki álmodozik, de nem tesz, az az elátkozott, aki tudja, hogy el kell készülnie a műnek, de akadályok, akadályok, akadályok teszik lehetetlenné.

            Gyepűk. Gyepűk, melyeket ezek az álmodozók nem tudnak leküzdeni.

            Becsüljük Icut!

            Láttuk, voltak, akik visszafordultak, voltak, akik csak álmodoztak, de olyanok is voltak, őróluk még nem is írtunk, akik ugyanúgy eljutottak Ázsiába, mint Icu.

            De akik ugyanúgy eljutottak Ázsiába, mint Icu, azok sokkal erősebbek voltak nálánál, férfiak, Icu egyedül nőként vágott neki, s tíz évig tűrt, tanult, tapasztalt.

            Azt hitte, ott temetik el.

            De hogy mégis hazatért Icu a magyar faluba az az alábbiak miatt történt.

            Mondom, már tíz éve élt Icu Ázsiában, mindent látott, mindenkivel beszélt, s így mindenki látta őt, s mindenki beszélt ővele.

            Sokkal több ázsiait ismert, mint magyart. Sokkal több ázsiaival beszélt, mint magyarral.

            De mégis hazatért. Tíz év után elindult haza.

            Akkor, amikor már ázsiai volt, amikor már ázsiaiul beszélt.

            Egy bürün kelt át Icu, igen, egy bürün, egy kis hídon, de azért használjuk a bürü szót, hogy ezzel is felidézzük a magyar tájat, ahova hazatér Icu.

            Icu egy bürün kelt át, amikor rálépett egy kis állatra.

            - Nyí – sikoltott fel az állat.

            Nyí – jutott eszébe Icunak, hogy otthon így szokták mondani, ha a kutya éles hangon nyüszít.

            Nyí.

            - Nyí, nyí – ezt mondogatta magában Icu, s amit látott maga körül, az mind érdekességét vesztette. A tíz év, a sok barát mind apróvá zsugorodott e miatt a szó miatt, hogy nyí.

            S hazatért Icu a falujába.

 

 

 

           

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: IV.
Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában - © 2008 - 2026 - helyesiras.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat