Zságot András

 

Kalandozások a helyesírás világában / I.

 

        Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címének egy része, azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát, A magyar helyesírás szabályait (2006), s pontról pontra haladunk, ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a műbe illesztésével írunk egy novellát vagy valamit.

        Az első részben, ebben a részben a szabályzat 1—9. pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót beleteszünk, de igyekszünk.

        Művünk célja kettős, bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

 

TILOS A DOHÁNYZÁS!

 

            Ürményi Ödön Óbudáról Ázsiába akart utazni. Nem egyedül akart utazni, hanem Őze Ilonával, aki izlandi lakos volt. Izlandi, nem írországi, Dzsingisz (aki nem a kán, hanem Ürményi Ödön legkedvesebb barátja), Dzsingisz mindig összekeveri Izlandot Írországgal, mert még régebben a magyar futballválogatott az izlandiakat is, meg az íreket is hat-hét góllal tudta megverni.

            Ez a novellánk nem filozofikus novella, s így, mint a nem filozofikus novellák mindegyikéből, ebből is hiányozni fognak a gondolatok.

            No-no! Nem a gondolatok, a gondolatok nem hiányoznak soha a műveimből, csak az évszázadokat előre meghatározó nagy gondolatok fognak hiányozni.

            Már a cím is árulkodó, TILOS A DOHÁNYZÁS!, ilyen címmel nem lehet tanítani népeket, csak szórakoztatni. Gondolat van, nagy gondolat nincs.

            Ürményi Ödön és Őze Ilona Ázsiába utaznának. Dzsingisszel beszélgettek erről, öt órán át, Dzsingiszt azért nevezték így, mert Óbudán senki nem tudott nálánál többet Ázsiáról.

            Hárman ültek a szobában – Ürményi, Őze Ilona és Dzsingisz, batyu batyu hátán, lándzsák a vadak ellen, tudta Ürményi, mi kell ahhoz, hogy túlélje Őze Ilonával az ázsiai utat.

            - Neeem – mondta Dzsingisz. Nem batyu és lándzsa, hanem véreb és kemény ököl, akár két véreb is, s ha pénzetek van elég, kassza minden nagyobb városban akad, onnan is vehettek fel, ha elfogy, s így nem kell cipekedni. Pénz, pénz. Terringettét!

            Ürményi és Őze Ilona bólogatott. Magukban is bólogattak, meg láthatóan is bólogattak. Ürményi és Őze Ilona hasonlítottak egymásra. S talán nem haragszik meg Ürményi Ödön, ha azt mondom, ő maga egy verébre is hasonlított, nemcsak Őze Ilonára.

            S Őze Ilona? Igen, ő sem állt nagyon távol a verébtől, szürkék voltak mind a ketten, nem hősök, de hőssé akartak válni az ázsiai utazással.

            - Szolnokig elkísérlek benneteket – mondta Dzsingisz, ott él egy csökönyös nagynéném, a feje olyan piros, mint a meggy, már régen meg akartam látogatni, különben is, most nyár van. Nyár van. Ilyenkor az ember nem gondolkozik sokat azon, elmenjen-e Szolnokra a nagynénjéhez, s nem gondolkozik azon se, Szolnokig elkísérje-e legjobb barátait, akik a távoli Ázsiát szeretnék meghódítani.

            - Dzsingisz, köszönjük, hogy eljössz velünk Szolnokig – mondta meghatódva Őze Ilona.

- Pssszt! Egy szót se, nagyon szeretlek benneteket, elmenni oda a messzi Ázsiába, nagyon féltelek benneteket, akár az is előfordulhat, hogy egyikőtök se tér élve vissza. De erre ne is gondoljunk, megyek Szolnokig veletek.

            Együtt megy tehát Szolnokig Dzsingisz, Ürményi Ödön és Őze Ilona, Szolnok után Ürményi egyedül marad az asszonnyal. Asszonnyal, lánnyal, nem fogunk minden szóval külön foglalkozni.

            Csak gyorsan írunk, akkor Ürményiék gyorsan elérnek Ázsiába és gyorsan visszatérnek Magyarországra.

            Ha visszatérnek. Mert lehet, hogy az egyik, lehet, hogy a másik, lehet, hogy mindkettő meghal.

            S folytassuk a fejtegetést!

            Lehet, hogy valamelyik meghal vagy mind a kettő, de lehet, hogy amiatt nem tér vissza a szerelmespár (Ürményi és Őze Ilona), mert egyikük vagy mindkettő beleszeret Ázsia szépségeibe.

            Ha mindketten ott maradnak, akkor annak jegygyűrű vásárlása lesz a vége, itthon, mondom, verebek, de kint elfelejtik bánatos életüket, bál bál után, még a kémény tetejére is felmásznak, akkora lesz a boldogságuk.

            Öt nap vagy nyolc nap van még hátra, ki számolja, senkise, hősök lesznek, ha eljutnak Ázsiába, ha visszajönnek, akkor kétszeresen hőssé válnak, csak elinduljanak már!

            - Figyeljetek – szólt Dzsingisz -, nem lesz az elutazásotok tiszteletére evilági díszszemle, se a túlvilágról nem jön majd egy fénynyaláb az ünneplésetekre. Lehet, hogy szikes földön vezet az utatok kilométereken keresztül majd Ázsiában, lehet, hogy mindenféle harcokkal, háborúkkal találkoztok, kiloccsant fejű emberek, szörnyű, eddzük meg a lelketeket, nem játék vár rátok, hanem rémisztő valóság, most még meggondolhatjátok magatokat.

- Góóól! – kiáltott fel Ürményi, mert egy futballstadionban zengte mondatait Dtsingisz, s úgy tűnik, Ürményi inkább a játékot figyelte, nem őt, Dzsingiszt.

- Ha aggot látsz Ázsiában – folytatta Dzsingisz, őt nem érdekelt semmi, se a foci, de még az se, ha egy szelet tengerpart lett volna a szeme előtt, gyönyörű nőkkel -, ha aggot látsz Ázsiában, vagy tűzért esdeklő elmeháborodottat, esetleg más kóros, nyavalyás embert, gondolj arra, hogy magyar vagy, magyarként viselkedj, add, adj nekik, ha neked nem kellett, adj, ha felesleged van. Mindenkinek.

            Ürményi unta Dzsingiszt. Már indult volna, azon iparkodott Ürményi, hogy minél kevesebb időt kelljen vele tölteni, elküldte szegény Dzsingiszt pár napra Írott-kőre, addik ő Őze Ilonával ódákat, ázsiai ódákat olvasgatott.

            Igaz, magyarul.

            De ne húzzuk, ne vonjuk sokáig elbeszélésünket, én is kíváncsi vagyok, Ürményiék eljutnak-e Ázsiába, s visszatérnek-e onnan.

            Dzsingisz mindenesetre visszatért Írott-kőről, nem örült a viszontlátásnak se Ürményi, se Őze Ilona.

            (- Maradt volna örökre Írott-kőn! – így dohogott magában Ürményi és Őze Ilona.)

            S mint ilyenkor általában, akit nem kedvelünk, annak gyakran hazudunk, csak a hazugság kedvéért, így Ürményi is mindent kitalált, lódított és lódított szegény Dzsingisznek. Ha Dzsingisz ezt észrevette volna, biztos nem utazott volna Szolnokra Őze Ilonával és Ürményivel.

            Miről beszéljek még?

            Hason fekve napozott Ürményi és Őze Ilona, már hetek óta nem esett az eső, lenn a földön kókadozott minden, a napraforgó feje nem is fordult a nap felé, egyedül a halaknak volt jó dolguk, a vízben, a parasztasszony meg a parasztember is csak búsult a nagy melegben, a parasztasszony kiment, hogy fejje a tehenet, de nem adott a Riska, alig adott valamit, a parasztember meg a kaszájával meddig dolgozott? Ameddig bírta, jórészt semeddig.     

            Barack se lesz, a tavasszal fagyott el.

            Én nem is csodálkozom Ürményin és Őze Ilonán, az esetük mindennapos, csak a magyarok többsége nyugaton szeretne írt találni mindennapjai bánatára, Ürményiék meg keleten.

            Én pálmáról álmodozom, akik nyugatra mennek, azok sok pénzről, Ürményiék misztikáról és rég elfeledett és soha fel nem tárt vallásokról.

            De ne feledkezzünk el Dzsingiszről sem! Ő úgy döntött, ha elkíséri Ürményiéket Szolnokra, utána hazajön Óbudára, vesz egy apró kis telket és azon lent fog termeszteni.

            A lentermesztési ötletét Dzsingisz el is mondta Ürményiéknek, de azok annyira figyeltek oda rá, mint én az orrom viszketésére, álmomban.

            Sehogy.

            Kőrösi Csoma Sándor, hallom, mindenki kéri, hogy beszéljek róla, hasson a nagy Ázsia-utazó Ürményiékre, én viszont azt mondom, Csoma emlékét őrizni kell, felidézni, de ha a hegyorom egyik bokra mögött lázálmunkban egy tüzért pillantunk meg, aki irtja puszta kezével a gyomot, míg az ellenség jő, mert a kórós, indás terepen nem tud pontosan célozni, ha tehát lázálmunkban látjuk a tüzért, akkor fel kell sivítanunk és Csomát csak lázálmunk elmúlta után kell ceruzánkkal felírni arra a papírlapra, amit majd Ürményiéknek ajándékozunk.

            - Ssz! – hangzik Ürményi szájából, az űrbe néz, a csillagokba, mert azt szeretné, ha Dzsingisz még Szolnokig se menne velük.

- Nnem! – így kiált Ürményi magában egyszer, tehetetlen düh szállja meg, mikor arra gondol, Dzsingisz velük megy.

            Ürményi úgy látta, a barátságuk elillant, megszakadt, Ürményi úgy látta, de Dzsingisz továbbra is hű kutyaként lépkedett Ürményi és Őze Ilona nyomában, nem kért semmit, csak beszélt, beszélt az utazásról.

            - Írjatok levelet az ENSZ-nek, mondjátok el nekik, hogy Ázsiába mentek, adjanak olyan iratokat, melyeket, ha felmutattok az ázsiai hatóságoknak, azok nem molesztálnak.

            Ürményi a fejét fogta.

            Őze Ilona pedig egy koros nénikét simogatott, simogatott azért, hogy feszültségét, idegességét levezesse.

            - De jó, hogy elmegyünk Ázsiába, nem kell tovább hallgatni Dzsingiszt – Ürményi is, Őze Ilona is ezt gondolta magában.

            De Dzsingisz folytatta, nem vette észre, hogy a pokolba kívánják őt, oda.

            - GYSEV-vel megyünk Szolnokra? – kérdezte tehát Dzsingisz.

- Akár GYSEV-vel is mehetnénk, ha akarod. – válaszolt Ürményi.

            De aztán utánanéztek, GYSEV-vel nem mehettek Szolnokra, GYSEV csak Magyarország észak-nyugati vidékein közlekedik. S ha már tudakozódtak, azt is megkérdezték, félárú jegyre jogosultak-e.

            Nemleges volt a válasz.

            Csomagoltak.

            Csomagoltak és csomagoltak.

            Verebről, Őze Ilona nagynénjétől hoztak madzagot, annyit, hogy még visszaútra is elég legyen.

            Nagy málhák.

            Hogy bírják majd?

            Miért nem pénzt visznek inkább, ahogy Dzsingisz javasolta, nem szakadnának bele a cipekedésbe.

            Egyre feszültebbek voltak Ürményiék.

            - Dzsingisz, te hosszú távon kibírhatatlan vagy! – ezt vágta Dzsingisz fejéhez Ürményi.

- Één?

- Igen, te! Vedd tudomásul, örülünk, hogy tőled is megszabadulunk.

            Dzsingisz megsértődött.

            Írjuk inkább azt, feszült, feszült a húr, s ezt Dzsingisz feszítette, igaz, öntudatlanul.

            Az utolsó napok egyikén Zsolttal is találkoztak, valami elmondhatatlan rendeltetésű sárga árut szeretett volna Ürményiékre rásózni, azt mondta, nem kér sokat érte, s nagy hasznát veszik majd Ázsiában, többszörös áron tudják eladni.

            - Add ide, hadd nézzem! – szólt Ürményi – Mennyiért adod?

- Ötezer forint.

- Egy nyolcvanévest be tudsz csapni, engem nem – s továbbállt Ürményi.

            - Nem kellett ez nekem – mondogatta magában Ürményi, s én egyet is értek vele, eddig leírt mondataim közül kiválaszthatják azt, melyben arról győzködöm Ürményit, hogy túl nagy a csomag, nem fognak vele elérni Ázsiába, még Magyarország határát se lépik át, s belerokkannak.

            Rossz előjelek, rossz előjelek, nem is mondtam el mindet, csoda-e ezek után, hogy Ürményiék nem értek el Ázsiába, sőt, még Szolnokra se, otthon maradt Ürményi is, Őze Ilonai is, de még Dzsingisz is.

            Emiatt: kiment három szereplőnk a pályaudvarra, de sajnos, egyikük se beszélt, értett angolul, valami vandálok a pályaudvaron leszedtek minden magyar nyelvű feliratot, csak az angolokat hagyták meg.

            Például ki volt írva angolul egy helyre, hogy TILOS A DOHÁNYZÁS!, de se Ürményi, se Őze Ilona, se Dzsingisz nem értette.

            - Mi ez? – kérdezte Ürményi, szájában az égő cigarettával.

- CSOMAGMEGŐRZŐ, azt írták ki – felelt Dzsingisz magabiztosan, szintén égő cigarettával a szájában.

            Pedig nem mindegy, tilos a dohányzás vagy csomagmegőrző.

            Cigarettázott Őze Ilona, cigarettázott Ürményi, cigarettázott Dzsingisz, az egész pályaudvaron csak ők hárman cigarettáztak, s közben olvasgatták az angol feliratokat.

            Természetesen nemsokára jöttek a biztonsági emberek, s úgy megbüntették Ürményit, Őze Ilonát és Dzsingiszt, amiért a tilos a dohányzás helyett csomagmegőrzőt értettek, úgy megbüntették őket, hogy évekre le kellett mondaniuk az ázsiai útról, de még a szolnokiról is.

            Utána meg már, amikor újra összekuporgattak egy kis pénzecskét, el is feledkeztek a messzi, mesés keletről.

 

 

Saját Honlap Ingyen

Oldal: I.
Zságot András: Kalandozások a helyesírás világában - © 2008 - 2026 - helyesiras.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat